Zilahi Anna költő válaszolt kérdéseinkre:
Több tudós egyetért abban, hogy a vírus az emberiség számára új esélyt jelent egy lassabb és fenntarthatóbb életmódra. Te egyetértesz ezzel?
A koronavírus lerántja a leplet a jelenlegi világrend legjelentősebb gyengeségeiről, átterjedése az emberre egyenesen visszavezethető a természettel fenntartott áldatlan viszonyunkra, a pusztításra, amire a nyugati középosztálybeli kényelem épül. Sokakat foglalkoztató kérdés, hogy visszatérhetünk-e a korábbi normalitáshoz, miközben talán érdemes lenne fontolóra venni, hogy vissza akarunk-e térni egy olyan normalitáshoz, ahol a tudomány évek óta figyelmeztet egy világjárvány veszélyére, intézkedésre sürget, majd végig kell néznie, ahogy a rémálma beteljesül. Vagy: vissza kell-e térnünk egy olyan normalitáshoz, ahonnan érkezve sokak számára elfogadható politikai válságreakció az a vélemény, hogy a gazdasági növekedés megóvása érdekében néhány élet feláldozható. A lassú élet ebben a kontextusban azt jelenti, hogy százezrek váltak munkanélkülivé hetek alatt, egzisztenciájuk veszélybe került, míg mások élete ennek következtében reggeltől estig tartó helytállássá alakult. Kicsit sem lassultak például a szülők, az egészségügyi dolgozók, a bolti rakodók, a tanárok vagy a futárok mindennapjai, és az online felületeken is mintha a folyamatos tartalomfogyasztás kényszerűsége lenne az új követelmény. (Hány self-help podcastot hallgattál ma főzés közben? Mi újat tanultál az elmúlt hetekben? Mit streameltél az elmúlt két órában? Hogy éled meg az ajándékba kapott időt?)
A lassabb és fenntartható életmód (ez utóbbi melléknevet talán nem érdemes fokozni) akkor jöhet el, ha mindenki számára egyaránt beköszönthet, nem előjogként, hanem mint alapjog. Ha az ajándékba kapott időt azzal töltjük, hogy a társadalmi egyenlőtlenségekkel szembenézünk, és elgondolkodunk azokon a mentális mechanizmusokon, amelyek a kapitalizmus által belénk diktált vágyakon keresztül tartanak minket örök működésben. A lassúságnak ugyanis nem azt kellene jelentenie, hogy nincs mit csinálnunk, mégis tovább kattogunk. A lassúság értelme az lenne, ha időnk maradna olyan tevékenységekre, melyek összekötnek, és változást idéznek elő. Ez közösségben tud megtörténni, a vírus viszont izolál. A kérdés az, hogy az új normalitás milyen konklúziókra épül majd: a kölcsönös segítségnyújtás és egymásrautaltság tapasztalatára vagy az ismeretlentől és az egyéni veszteségektől való félelemre.
A kényszerű izoláció megváltoztatta a kommunikációs szokásainkat. Ennek hosszú távon lehetnek pozitív eredményei, de vezethetnek rossz gyakorlatok kialakulásához is. Például Asimov egyik regényében egy bolygó lakói csak „távlátással” érintkeznek egymással, a személyes találkozás gondolata is elviselhetetlen számukra, többek között a vírusok és baktériumok miatt. A kommunikáció csak egy példa a nagymértékű változásra, általánosságban jobb vagy rosszabb jövőben reménykedjük?
Pont mielőtt beütött volna a járvány, arra gondoltam, hogy hazaviszem az alig használt ősrégi tabletemet a nagyszüleimnek, beüzemelek egy wifiroutert, és megtanítom őket, hogyan kell egy gombnyomással videóhívást indítani. Sajnos nem jutottam el idáig a folytonos rohanásban, és ezt most nagyon sajnálom. Más jellegű videóhívásokban viszont bővelkedem én is, barátok, munkatársak, ezer éve nem látott ismerősök is előkerülnek. De szükség van erre valójában? Úgy érzem, hogy a válság, ha valamire rámutat, akkor az az, hogy mennyivel több találkozást bonyolítok le a kelleténél. Ezeket a valós és felesleges meetingeket felváltották azok a zoom-videócsetelések, ahol még csak fel sem tűnik, ha valaki nincs jelen, híroldalakon scrollozgat negyedórája. Ez nem segíti az ún. lelassulást egyáltalán, csak a frusztrációt növeli, és azt az illúziót kelti, mintha mindeközben az ember kevesebbet dolgozna. Valójában azonban összemosódnak a határok: ha még pizsamafelsőben veszem fel a telefont, az még nem számít munkaidőnek, ha a következő úgy ér, hogy még mindig nem öltöztem fel, akkor az még mindig nem? Nem jutunk-e el a korlátlan önkizsákmányolás újabb szintjére ezekkel a változásokkal? A nagyanyámat leginkább megölelni szeretném, de ezen a ponton persze már azzal is beérném, ha ráértem volna megtanítani bekapcsolni az iPadet.
A Lassú élet. Radikális hétköznapok kiállítás alkotói több szempontból vizsgálják az ökológiai krízis társadalmi és gazdasági okait és a lehetséges megoldásokat. A te munkásságod miért fordult a téma felé?
A 2016-os Nemzetközi Földtani Kongresszuson vezető geológus kutatók javaslatot tettek az antropocén földtörténeti korszak bevezetésére, amely azzal a belátással toldja meg a diszciplínát, hogy a jelenleg működő globális rendszerben az emberi tevékenység, ipari rombolás, szennyezés és pusztítás elsődleges geológiai formáló erővé lépett elő. A kétezres évek eleji első megjelenése óta a fogalom hatalmasat robbant a kulturális közbeszédben, de mintha itthon elmaradt volna a téma feldolgozása. 2017-ben az xtro realm művészcsoportot azért alapítottuk meg, hogy az éghajlatváltozással kapcsolatos és ökológiai témákat feldolgozó művészet, elmélet és tudás teret nyerjen a tevékenységünk által. Hatalmas társadalmi-világnézeti átalakulások és válságok után, mint Galilei felfedezései, a pestisjárvány, a második világháború vagy a szocialista diktatúra létrejötte már nem lehet ugyanúgy művészetet csinálni, a praxisok és fókuszpontok megváltoznak. A klímaválság azonban alattomos módon folyamatos átalakulásban tart, ami nem késztet akut válaszadásra, nem jön el az a kényszerű pillanat, ahonnan mindenki egyetért, hogy eddig, s ne tovább. A válság itt van, a koronavírus csupán egy tünete. A kérdés, hogy a művészet eszközével lehetséges-e válaszolni az egyre súlyosbodó kihívásokra, illetve, hogy a művészet fogalma kiterjeszthető-e olyan progresszív gyakorlatokra, melyek nem illeszkednek a kortárs művészeti termelési trendek kapitalista elvárásaihoz.
Hogyan értelmezi/szituálja (esetleg annulálja?) a jelenlegi helyzet a kiállításba beválogatott munkádat?
A The River Knows Better (Ophelia Lives) egy versmeditáció, egy vezetett hangmű belső, testi hangokra. A meditáció az a mentális tér, ahol a levegő zúdulása, a véráram robaja és az unásig rótt gondolati spirálok összetalálkozásából nyugodt elevenség jöhet létre. A mai napig bevett vélekedés, hogy meditálni egyfajta elvont, ezoterikus és értelmetlen tevékenység, egy távol-keleti gyakorlat kultúraidegen kisajátítása. Miközben tudományosan bizonyított az idegrendszeri hatása, ami az agyhullámok változásának monitorozásával mérhető. A vers refrénjének fő sora, „Slowing down to the rhythm of the river” az élet által diktált saját ritmushoz való visszatérést jelenti. A pulzus gyorsan változik, alkalmazkodik a legkiszámíthatatlanabb élethelyzetekhez is, vagy éppen rááll egy órák óta tartó technokoncert ritmusára. Ha viszont (meg)ismerjük a saját ritmusunkat, le tudjuk nyugtatni a gondolatainkat pusztán azzal, hogy életműködésünk elengedhetetlen funkcióira összpontosítjuk a figyelmünket. Ez kiváló eszköz a stresszkezelésre, hosszú távon pedig alapjaiban változtathatja meg az emberi kapcsolatainkat és ezáltal a társadalmat. Az Egyesült Államokban olyan kísérletet folytattak problémás és egzisztenciális nehézségekkel sújtott környékeken, hogy a rendetlenkedő általános iskolás diákokat büntetés helyett meditációs időre „ítélték”. Ezek a gyerekek nagyon hamar látványos átalakuláson mentek keresztül, csökkent a szorongásuk, érdeklődővé és egymással együttműködővé váltak. A meditáció nem arra való, hogy a produktivitás érdekében kizsákmányoljuk. A benne rejlő lehetőség társadalmi szinten transzformatív.