Több tudós/jövőkutató/szakértő egyetért abban, hogy a vírus az emberiség számára új esélyt jelent egy lassabb és fenntarthatóbb életmódra. Te egyetértesz ezzel?
Jó gyakorlat lehet mostanában egyszer-egyszer elgondolni, mi működhet majd másként a válsághelyzet utáni újszerű állapotban, ha egyáltalán beszélhetünk éles határvonalakról. Ennek ellenére szerintem nem érdemes a mostani, nehezen megélhető jelenben arról spekulálni, hogy milyen lesz visszatérnünk a jövőbe. Ez a gondolat sokszor egy passzív hozzáállással társul: nem magunkra koncentrálunk, hanem arra gondolunk, hogy a világ miben lesz más, amikor feloldják a korlátozásokat, és visszaállnak működésbe az életünket meghatározó rendszerek. A lassú élet fogalmának talán egyik leglényegesebb része az, hogy az itt és most–ra figyeljünk, mint egyfajta terápiás vagy meditációs helyzetben. Ahhoz, hogy a majd valamikor lassan felgyorsuló társadalmi életbe visszatérjünk, és ne azonnal a beidegződött szokásainkat keltsük újra életre, most kell elkezdenünk a változást, egyénileg illetve kis közösségekben. Ezt persze nem szabad összetéveszteni azzal a karantén idei produktivitási kényszerrel, ami sokakra nagy nyomásként helyezkedik, és szintén a kapitalista rendszer termelési kényszerére vezethető vissza. A lényeg talán annyi, hogy figyeljünk oda önmagunkra, csendesítsük el a környezetünket (már ha ezt módunkban áll megtenni), és gondoljuk végig, miben más az izolációban élni mindennapjainkat. Talán ez a leválasztott állapot szembesít minket olyan kérdésekkel, érzésekkel, amikkel korábban nem tudtunk mélyrehatóan foglalkozni, mert túl nagy volt a zaj. Úgy gondolom, csak önreflexió után érdemes azon elgondolkozni, hogyan tudunk együtt fenntarthatóbb rendszereket építeni, amelyek nem a termelést és a növekedést szorgalmazzák, hanem a stabilitást és a nyitottságot.
A kényszerű izoláció megváltoztatta a kommunikációs szokásainkat. Ennek hosszú távon lehetnek pozitív eredményei, de vezethetnek rossz gyakorlatok kialakulásához is. Például Asimov egyik regényében egy bolygó lakói csak „távlátással” érintkeznek egymással, a személyes találkozás gondolata is elviselhetetlen számukra, többek között a vírusok és baktériumok miatt. A kommunikáció csak egy példa a nagymértékű változásra, általánosságban jobb vagy rosszabb jövőben reménykedjük?
Bizonyos szempontból téves gondolat az, hogy radikálisan megváltoztak volna a hétköznapjaink. Sok új rendelettel, hatósági figyelmeztetéssel és mindennapossá vált félelemmel élünk ugyan együtt, ez igaz. Mindezeken túl én úgy figyeltem meg magamon és a környezetemen is, hogy mindenki ugyanazokkal a jelenségekkel, feladatokkal néz szembe, mint eddig, csak szélsőségesebb szinteken. Rengeteg szülő végez például az eddigieknél sokkal intenzívebb és megterhelőbb reproduktív munkát, miközben úgy érzik, nekik is épp mandarinul kellene tanulniuk, ahogy azt a social media felületei sugallják másokról. Én letiltottam az összes értesítést a mobilomon, és próbálok minél nagyobb nyugalmat teremteni, hogy ne jusson el hozzám az a zűrzavar, ami az online felületeken él. A lényeg az, hogy a virtuális lét ne uralkodjon el rajtunk, hanem mindig a mi egyéni döntésünk legyen, készen állunk-e fellépni egy-egy közösségi vagy híroldalra. Azt nem hiszem, hogy mi távlátással szeretnénk kommunikálni a korona után. Ha valamikor, akkor most, a rengeteg tilalom és izoláció alatt igazán megnőtt a vágy az emberi érintkezésre. Ha tiszta lesz a levegő, egymásra fogunk szabadulni. Ezzel talán Asimov is így lett volna.
A Lassú élet. Radikális hétköznapok kiállítás alkotói több szempontból vizsgálják az ökológiai krízis társadalmi és gazdasági okait és a lehetséges megoldásokat. A te munkásságod miért fordult a téma felé?
Zilahi Annával még a Képzőn töltött egy évünk alatt fordultunk a dohos intézményi keretek között egymástól függetlenül a nagyon frissnek ható ökológiai elméletek és újrealista filozófiák felé. Mikor erre rájöttünk, és konstatáltuk, hogy a budapesti művészeti közegben ez a diskurzus mennyire hiányos, elindítottuk az xtro realm művészcsoportot. Ebbe csatlakozott kicsit később Süveges Rita is, fő célunk a transzdiszciplináris tudásmegosztás volt a kezdetektől fogva. Három éve az antropocén még egy ködös fogalom volt, amivel sokan úgy dobálóztak, mint valami tág, obskurus jelzővel anélkül, hogy tudták volna, mit is jelent. Azóta a klímaválság berobbant a köztudatba, és hirtelen az a projekt, amit 2017 óta építünk, sokkal több embert kezdett el megmozgatni, ami persze szuper. A Lassú élet kiállításon szereplő munkám is abban az időszakban készült, amikor elkezdtem megismerkedni a szorosan összefüggő újrealista filozófiákkal és ökológiai gondolatokkal. Timothy Morton hiperobjektum fogalma foglalkoztatott, amit olyan térben és időben szétterülő entitásokra használ, amiket egészükben nem tudunk felfogni, csupán egy-egy részletüket tudjuk befogadni egyszerre. Ilyen a globális felmelegedés, a bioszféra vagy a tőzsdepiac egésze. Én infravörös szűrővel készítettem fotósorozatot, amely az emberi szem számára nem érzékelhető sugárzásba ad betekintést. Egy olyan mindent átfogó valóságréteget látunk, ami a világ működésének alapvető része, de mi csak a hatását érzékelhetjük. Az egészséges, fotoszintetizáló flóra ezt a sugárzást visszaveri, így a fotókon a növényzet világosabb, előtérbe lép. Ráadásul mivel hosszú záridővel dolgoztam, egy másik időbeliségben teszik mindezt. Ezt a technológiát amúgy hadászati és mezőgazdasági célokra is előszeretettel használják.
Hogyan értelmezi/szituálja (esetleg anulálja?) a jelenlegi helyzet a kiállításba beválogatott művedet? Milyen új munkán dolgozol jelenleg?
Sok szinten kapcsolódik a fotósorozat a jelenlegi helyzethez, de ez minden ökológiai témában mozgó műre igaz. Jelenleg főleg olvasok, vannak terveim új munkákra, de egyelőre azt is nehéz elképzelni, hogy ezeket milyen helyzetben lenne értelme majd egyszer bemutatni. Persze a művészetnek kiemelten fontos szerepe van a válság értelmezésében. Viszont pesszimista vagyok abból a szempontból, hogy a krízis milyen hatással lesz már rövid távon a kulturális életre. Az elmúlt években folyamatosan szűkül ez a közeg, a benne rejlő lehetőségek és a fiatal művészek perspektívái megállás nélkül csökkennek. Az például egészen biztos, hogy rengeteg pályaelhagyót fog eredményezni a válság, akik egy élhetőbb rendszerben fontos munkákat tudtak volna elkészíteni és bemutatni.
Van-e olyan téma/probléma/jelenség, ami a „karantén” alatt került a látószögedbe és szeretnél foglalkozni vele későbbi munkásságodban?
Nem hiszem, hogy nagyon direkten megcímeznék majd bármilyen kifejezetten a koronavírushoz köthető témát a jövőben. Távolról biztos kerülgetem majd. A szobafogság és a lassulás viszont jó hatással van a szakirodalmakkal való kapcsolatomra. Korábban a művészeti tevékenység mellett végzett munkáim nem sok időt hagytak az ilyesmire. Ezek jelentős részét viszont elvesztettem. Most pedig kicsit zavarba ejtő az, hogy a jelenlegi helyzet mennyire ideális az elmélyült kutatómunkára és alkotásra, még soha nem álltak fel erre ennyire megfelelő körülmények az életemben. Valahol lappang bennem egy szégyenletes érzés: bizonyos szempontból nem szeretném, ha túl hamar véget érne ez az időszak, mert nem tudom lesz-e még hasonló valaha az életemben. Félek attól, hogy milyen lesz, amikor vissza kell szállni a mókuskerékbe, és folyamatosan próbálom magam figyelmeztetni arra, hogy most kell észnél lennem és okosan használnom ezt az időszakot.