A koronavírus-járvány és a következtében kialakult izoláció hogyan befolyásolta a mindennapjaitokat? Mik voltak az előnyei és a hátrányai ennek a szokatlan, lassúbb életmódnak?
A kijárási tilalom az utazások felfüggesztését leszámítva különösebben nem befolyásolta a mindennapjainkat. A lassúbb életmód nem áll tőlünk távol, és már időszerű volt. Sőt, a lassúbb életmódra történő váltásra már azelőtt is szükség volt, hogy a járvány kitört volna. Ökológiai perspektívából nézve a termelés világméretű rendszerének lelassulása kifejezetten jót tett. Pár hónappal korábban lehetetlen lett volna elképzelni, hogy akár csak egyetlen napra fel lehessen függeszteni a világ működését. A természet kivirágzott az elmúlt időszakban, ugyanakkor növekvő aggodalommal követjük a hátrahagyott műanyag szemét (plexiüveges pajzsok és maszkok, műanyag védőfelszerelések) sorsát. Jelenlegi életmódunk a globális online kapcsolattartásnak köszönhetően már eddig is a növekvő szociális izoláció és a fizikai távollét irányába mutatott. Elképzelhető, hogy a jövőben a kockázatok elkerülése érdekében a távolságtartás lesz az alapvető norma. Az immunizáció és a fertőzések szerintünk elenyésző szerepet játszanak abban az egész bolygót érintő ökológiai, gazdasági és szociális zsákutcából való kitörésben, amelyben az emberiség találta magát. Hovatovább, saját testünk védelmének növelése helyett körbe kellene néznünk, és újra terveznünk, hogyan tudunk másokkal (beleértve a vírusokat is) együtt élni ezen a bolygón.
Az emberiség történetében először fordult elő, hogy egy másik organizmusnak üzentünk hadat. A katonai retorika elterjedt, a háború metaforája mindennapossá vált. Az elmúlt időszakban a média tele volt mindenféle szakértőkkel, akik közül csak egyetlenegy tudós hívta fel a figyelmet arra, hogy háborúzás helyett diplomáciai érzékre lenne szükség a vírussal szemben, hiszen úgysem fog egyszerűen csak eltűnni, viszont mutációkat hagy majd maga után.
Mit gondoltok, milyen tartós változásokra számíthatunk, ha egyszer vége lesz a járványnak? Vajon tanul-e az emberiség ebből a tragédiából?
Ez egy komplex probléma, a hatások nem feltétlenül láthatóak előre, és nem is tudunk jóslatokba bocsátkozni. Egy dolog azonban biztos: a „normálishoz” való visszatérés nem opció többé. Elképzelhető, hogy a fokozódó ellenőrzés, a határok védelmének megerősödése, a polgárjogok felfüggesztése lesz az új norma. A helyzetet nem tragédiaként értékeljük, amelyből az emberiség felgyógyul. Éppen ellenkezőleg: a járvány a világ számos pontján láthatóvá tette a rosszul működő államapparátus katasztrofális következményeit. Bizonytalan munkakörülmények, működésképtelen egészségügy, szegénység, rasszizmus és egyéb problémák törtek felszínre a járvány hatására. A híreket követve azt látjuk, hogy vagy minden kezdődik elölről, vagy egy még mélyebb krízis elé nézünk. De vannak pozitív példák is Európa-szerte: a Spanyolországban bevezetett havi alapjövedelem, az egészségügyi ellátás finanszírozásának javulása, a helyben termesztett és előállított élelmiszerek iránti érdeklődés növekedése.
A jelenlegi helyzet ideális esetben jó alkalom lehetne a kormányoknak az önelemzésre és önreflexióra, valamint a rosszul működő dolgok megjavítására. Sajnos a szó a halálozási statisztikákról és a higiéniai szabályok követéséről folyik, amelyek megvédenek minket a láthatatlan ellenségtől, mely mindig velünk lesz. A félelem táplálása és a fokozott ellenőrzés helyett a szabadság és a törődés biztosítása lenne a kormányok feladata. A minden állampolgárral való törődés az egyetlen megoldás a válság alatt és után is!
Mindannyian megtapasztaltunk valamilyen pánikot, félelmet ebben az időszakban. A félelem nagyon össze tudja kovácsolni a társadalmat, és ezt a média is jól tudja. A félelem gyorsabban terjed, mint a vírus maga. A kézfogás, amely korábban a személyes bizalom jele volt, könnyen a vírusfertőzés szimbólumává válhat. Az ilyen típusú, társadalmon belüli változásoktól jobban kellene óvakodnunk: attól, hogyan éljük meg az intimitást a vírusfertőzés közepette. Mindeközben nem szabad megfeledkeznünk arról sem, ami mindannyiunkat megillet: „a levegővételhez való jogunkról„.
Min dolgoztok most? Számotokra inspiráló volt-e ez a szokatlan helyzet? A járvány befolyásolta-e a művészi munkátokat, és ha igen, milyen nehézségekkel szembesültetek?
Jó volt egy kis szünetet tartani az utazások áradatában. Sokkal több időt tudtunk olvasásra, kísérletezésre és kutatásra fordítani. Kicsit olyan volt, mintha rezidencia programon lettünk volna a saját nappalinkban. Az önkéntes karantén időszakában tudományos dokumentumfilmeket néztünk a világunkat alkotó, láthatatlan mikroorganizmusokról a bioneer-ok elméleteit követve. Kiderült számunkra, hogy a tudományban senki sem tudhatja a teljes igazságot, hiszen a tudásunk sohasem lehet teljes. A tudományos tények tehát a kollektív tudásunk eredményei, és épp olyan változékonyak, mint maga a kultúra. Általános elképzelés, hogy a tudomány az igazsággal foglalkozik, pedig – a művészethez hasonlóan – ez is csak a világ megértésének egyfajta útja. Az elmúlt évben a saját művészeti praxisunkban is egyre hangsúlyosabbá vált a tudományos megközelítés, amelyet a jelenlegi helyzet csak tovább erősített, és talán még jobban odafigyelünk művészet és tudomány kapcsolatára. A tudomány bizonyítékokon és tényeken alapul. A művészet előnye, hogy átjárása van többféle tartomány között, és láthatóvá teheti a kutatások belső ellentmondásait anélkül, hogy végső következtetéseket kellene levonnia.
Az elmúlt hónapokban igyekeztünk olyan műveket létrehozni, amelyeket nem mi alkotunk, hanem amelyek lassan nőnek ki a micéliumból, azaz a gombafonalak szövedékéből. Ez a szövedék olyan természetes ragasztóként viselkedik, amely összeköti a biomasszát. Ezt egy nagyobb installáció részeként készítjük egy októberi kiállításra.
Mindeközben belefogtunk egy rögtönzött gombafarm-kísérletbe is. Sikerült a körülményekhez igazítanunk a gyakorlatot, és élveztük, hogy több időt tudtunk a műteremben tölteni. Az, hogy nem feltétlenül tudtunk minden szükséges anyagot beszerezni, hatással volt a készítés folyamatára, de az ebből fakadó kísérletezés legalább olyan fontos része lett a munkának.
A Ludwig Múzeum kiállításán két művetek is szerepelt volna: A világot tápláló sivatagi kőzet és a Természet egészének motorja című installációk, mindkettő a tavalyi évben készült. A művek olyan, talán kevésbé ismert geopolitikai konfliktuszónákra irányítják a figyelmet, melyek a természet vagy a gyengébbek kizsákmányolásával, a nagyhatalmi erőszakkal éppúgy szembesítik a nézőt, mint természeti erőforrásaink végességével (elég, ha a foszfátércre vagy az ivóvízkészleteinkre gondolunk) vagy a menekültválság problémájával. Úgy tűnik, munkáitokban egymással összefüggésben vizsgáljátok az ökológiai, politikai, gazdasági és társadalmi kérdéseket, problémákat. Pár hónappal a járvány közép-európai kirobbanása után hogyan látjátok a jövőt? Mik lesznek a legégetőbb kérdések, problémák, melyekkel a művészetetekben muszáj lesz foglalkoznotok?
Ahogyan a konfliktuszónák vagy a társadalmi egyenlőtlenségek ügye, úgy a természeti erőforrásaink végességének problémája sem fog egyszeriben megoldódni. Az ásványianyag-piac az elmúlt két évtizedben virágzásnak indult, a közeljövőben pedig szaporodni fognak a kitermelés módszerei, emiatt új jogszabályokra lesz szükség, melyek szabályozzák majd a tengerfenék bányászatát a nemzeti és nemzetközi vizeken. A művészet általában előbb érzékel folyamatokat, mintsem az a társadalom számára kézzelfoghatóvá válna. Ennek tudatában bízunk abban, hogy képesek leszünk ezekre reagálni. Ezekben az aggasztó időkben pedig különösen fontos, hogy ne csak új módjait fedezzük fel a világ szemlélésének, de a problémákra is koncentráljunk¹!
¹ Utalás Donna J. Haraway: Staying with the Trouble: Making Kin in the Chthulucene (Duke University Press, 2016) c. művére.
Bukarest – Budapest, 2020. május – június