Petra Maitz 2002-ben kezdte el Lady Musgrave korallzátony című horgolt installációját, amellyel a korallzátonyok kihalására is szeretné felhívni a figyelmet. A Lassú élet című kiállítás egyik kurátora, Petró Zsuzska kérdezte a művészt a karanténról és a kiállításban is megjelenű mű vonatkozásairól.
Hogyan befolyásolja a koronajárvány és az emiatt bevezetett szociális izoláció a mindennapjait és a munkáját?
Igazából nem nagyon befolyásolja, mert már évek óta gyakorlatilag önkéntes izolációban dolgozom egy Hamburg melletti kis irodában, ahol úgy osztom be a munkámat, ahogy akarom. Mivel kurátorként is tevékenykedem művészeti és tudományos projektekben, együtt kell dolgoznom tudományos intézményekkel. Persze, a műhelymunka most nem annyira megy, mert inkább otthonról dolgozom művészeti és tudományos projektekben
Hogyan látja a világot a Covid-19 után? Ön szerint megváltozik majd az életünk, azzal párhuzamosan pedig a művészeti élet és piac? Milyen változások várhatóak?
Hát, mindenképpen nagy változások elébe nézünk, mindent elektronikus úton fogunk intézni és képernyőprojektekben gondolkodunk, hiszen nem tudunk múzeumokat látogatni. Minden múzeum és galéria bezárt.
Hogyan változnak majd munkakörülményei vagy akár a hozzáállása a munkafolyamathoz?
A mindennapokban nem változott meg annyira az életem, de van valami, ami nehezemre esik: nem utazhatok Németország, Ausztria és Franciaország között, ahol az önkénteseim közül sokan laknak. Éppen a Lady Musgrave korallzátony második részén dolgoznak, mely a kifehéredett korallokat fogja bemutatni, valamint a fehér és sárga színt eredményező megbetegedéseket. A korallokat megmérgezi az óceánok túl magas nitrátszintje. Február óta dolgozunk ezen a részen a „Budapest kolónia” számára, amit bele szeretnénk illeszteni a korallzátony egészébe. A koronavírus pont ennek a munkának a kellős közepén jelent meg, és felborította a terveimet.
Ki tudna emelni egy aspektust az életünkből, amit ön szerint tartósan meg fog változtatni a koronavírus?
A mások közelségétől való félelem sokáig nem fog elmúlni. Ez egy teljesen természetellenes sokk számunkra, meg fogja ölni az emberi szeretetet.
Hogyan hatott a szociális izoláció az alkotómunkára? Dolgozik most valamilyen új projekten, amit ez a szokatlan helyzet inspirált?
Nem érzem magam különösképpen elszigetelve, mert már évek óta egyfatja önkéntes izolációban élek egy kis házikóban az Elba folyó partján. Ha úgy érzem, emberi kommunikációra van szükségem, felhívom egy barátomat valahol a világ másik sarkában. Ezen kívül szeretek a kertemben tenni-venni, virágokat ültetni, vagy csak pihenni.
Van egy új projektem, amit a mostani helyzetben egy Düsseldorfból kapott segélykérő hívás indított el. Egy barátom fogorvos feleségének műtős sapkákra volt szüksége a rendelőjébe. Úgyhogy terveztem egy műtőssapkát, amit kb. 10 perc alatt össze is ütöttem. Azóta minden nap megvarrok 5 sapkát.
Említette korábban, hogy az egyik művészi törekvése, hogy a természetet közelebb hozza az emberekhez és fordítva. Saját bevallása szerint elkezdte untatni a “kulturális szakadék a környezet és a modern művészet között”. Ezért kezdett el természetből vett formákat horgolni és varrni a stúdiójában. A Lady Musgrave korallzátony-nyal pedig fel akarta hívni a figyelmet a kihalófélben lévő korallzátonyok helyzetére. Hisz abban, hogy a művészet pozitívan befolyásolhatja a társadalmi beidegződéseket? Hogyan tud hatni a művészet a szokásainkra hosszú távon?
A művészeti gondolkodás és munka egy alapvető szükséglet; ez egy olyan rendszer, amely saját szabályait határozza meg. A művész egy forrás, és mindig is úgy éreztem, hogy tele vagyok új világokat teremtő víziókkal. És hát, a horgolás számomra gyerekkori örökség. Bécsben és Grazban nőttem fel, volt 12 nagynénim, akik minden családi összejövetelkor kézimunkáztak… nagyon fura volt, de ők voltak a család központi agya. Csak ültek ott, beszélgettek, és irányították a háztartást. A férfiak nem voltak jelen soha. Így hát kialakult bennem egyfajta cinkosság velük –– a nagynénik voltak azok, akik uralták a házat. Tanultam orvostudományt és mikrobiológiát, de nem akartam laboratóriumban dolgozni. A kommercializált művészeti világgal szembeni lázadásom így úgy nyilvánult meg, hogy ültem és horgoltam.
Ön szerint hogyan befolyásolja vagy írja át a Slow Life kiállításba is beválogatott munkáját a koronajárvány?
Igazából tökéletesen beleillik a szituációba, de ez sajnos egyáltalán nem szórakoztató. Ez egy szomorú egybeesés, a kiállítást átírta a valóság.
Ahogy az emberek visszahúzódtak házaikba, az állatok elkezdték visszahódítani a városokat, pl. delfinek jelentek meg a velencei kanálisokban, őzek vagy rókák a városok utcáin. Ön szerint több esélye van most a korallzátonyoknak a túlélésre?
Igen, de ez egy nagyon hosszú folyamat lesz.
Az a mód, ahogy a Lady Musgrave korallzátony munkálatait megszervezte (pl. postán küldték el az alapanyagot az önkénteseknek, akik később visszaküldték a kész anyagot), egybecseng a jelenlegi, a járvány ideje alatti munkamódszereinkkel. Annak ellenére azonban, hogy az önkéntesek a saját otthonaikban dolgoztak, ez a folyamat mégis nagymértékben közösségteremtőnek tűnik. Ön szerint kiépített egyfajta közösségi érzést a munka? Tudna mesélni az ezzel kapcsolatos tapasztalatairól?
Eredetileg a csapat mindig találkozott a kiállításon, de ez most nem lehetséges… de ki tudja? Talán megnyílnak a határok nyáron és maszkban már utazhatunk. A csapat otthon dolgozik, és a lehető legnagyobb szabadságot hagyom nekik, akkor és úgy dolgoznak, ahogy jólesik.
A módszeremet mindig alapvetően meghatározta az alkotás és a test szabadsága. Anarchikusnak hangozhat, de az evolúció is így működik, és most nekünk is követnünk kell az evolúció mechanizmusát, közben pedig egy tágabb, globálisabb értelmezés felé nyitottnak lenni. Otthon maradni most azt is jelenti, hogy az erősebb életben marad, de azt is, hogy vigyázzunk az idősekre és velük együtt a bennük felhalmozódott bölcsességre.