Több tudós egyetért abban, hogy a világjárvány az emberiség számára új esélyt jelent egy lassabb és fenntarthatóbb életmódra. Egyetértesz ezzel?
Milton Friedmant idézve:“Csak egy válság – vagy a válság előérzete – hozhat igazi változást. Hogy milyen lépéseket teszünk, ha bekövetkezett a válság, az attól függ, milyen elképzeléseket gyártottunk előzőleg.” A válsághelyzet sokféle váratlan kimenetelt hordoz magában, hogy melyik szcenárió győz, nagyban függ attól, hogy a hatalom milyen szellemben gyakorolja az életünk feletti irányítást. Vajon az a célja, hogy megsegítse az elesetteket, és egy igazságosabb, egyenlőbb, fenntarthatóbb társadalmat hozzon létre? A krízis legitimálja, hogy az állam nagyobbra nőjön, és felhatalmazza magát különleges rendelkezések és szabályozások meghozatalára. Ám ha azt a kormány nem egyenlősítő politikák, hanem kirekesztő, korrupt és kizsákmányoló rendelkezések kíméletlen végrehajtására használja, akkor sok reményünk nem lehet, hogy az ország szegényebbik fele közelebb kerüljön a méltó emberi élet lehetőségéhez, amelyben fel tud egyáltalán merülni a lassabb és fenntarthatóbb életmód igénye.
Az életmód, úgy tűnhet, egyéni választás kérdése, és mintha a környezettudatos élet mindenki számára elérhető volna, mégis rengeteg körülmény játszik közre abban, hogy a végfogyasztó számára általában a szennyezőbb opció az olcsóbb, ha más nem, kényelmesebb. Azt se feledjük, hogy a kapitalizmus tett minket fogyasztóvá, érdekében is áll megtartania minket annak, és nem csak a luxuscikkekről van szó. A társadalmi-kulturális létezésünk, önmeghatározásunk alapszik fogyasztói attitűdjeinken, ez akkor is igaz, ha éppen környezettudatosabban próbálunk élni, piacon vásárolunk, szelektíven gyűjtjük a szemetet, jógázni járunk, nem kapcsoljuk be a klímát, és egyébként is már öt éve nem ittunk kólát. A természetbe járás legtöbb formája is invazív, ebben megegyezik a többi fogyasztási szokásunkkal, legyen szó síelésről, az egzotikus tájakra való eljutás járulékos, közlekedési szennyezéséről, a turistafotóink által mutatott hazug rezervátumokig.
Vajon az államok kimentik-e a becsődölő légi cégeket, amik az általános adókedvezményeknek köszönhetően minden más eszköznél olcsóbban, ám környezetszennyezőbben szállítják turisták millióit a világ egyik pontjáról a másikra (sok esetben azért, hogy azok a távoli egzotikus természetben gyönyörködhessenek)? Vajon felelősségem-e nekem, mint egyénnek felismerni, hogy pl. az olcsó repülés nekem nem „jár”, miközben ökológiai lábnyomom a helyi vagy nemzetközi centrumok felé tekintve még így is nevetségesen alulmarad? A központokban mikor eszmélnek rá, hogy jólétük, ami által megengedhetik maguknak a fenntartható, lassú élet melletti elköteleződést, a távolra kiszervezett olcsó erőforrásoktól, externáliáktól, tőlünk függ?
Habár lenne lehetőség a változásra, strukturálisan nézve világszinten nem állunk túl jól a kormányainkkal. Egyéni szinten pedig a jelenlegi infokommunikációs mediatizált társadalomban nehezen elvárható, hogy a fogyasztás kikövezett, a boldogságához vezető neoliberális útjáról egy kockázatosabb és kényelmetlenebb, ismeretlen kimenetelű rögös elágazásra térjünk rá, ráadásul mindezt nagyrészt magányosan, ellenszélben tegyük.
A kényszerű izoláció megváltoztatta a kommunikációs szokásainkat. Ennek hosszú távon lehetnek pozitív eredményei, de vezethetnek rossz gyakorlatok kialakulásához is. Például Asimov egyik regényében egy bolygó lakói csak „távlátással” érintkeznek egymással, a személyes találkozás gondolata is elviselhetetlen számukra, többek között a vírusok és baktériumok miatt. A kommunikáció csak egy példa a nagymértékű változásra, általánosságban jobb vagy rosszabb jövőben reménykedjünk?
A globális termelési láncok jelenleg akadoznak, bizonyos ágazatok le is álltak átmenetileg, az új beruházások általi újraindításuk (amennyiben a tőke kellően profitábilisnak ítéli) talán elmozdulhat egy környezettudatosabb irányba. Talán a gazdasági szereplők a jövőben jobban előtérbe helyezik majd a lokális szempontokat, hogy ne legyenek annyira kitettek a globális beszállítóknak (nem azért, hogy a helyi gazdaságnak kedvezzenek, hanem jól felismert saját érdekeik miatt). Jól látszik, hogy most csökkent a légszennyezettség, szinte mindenhol a világon, és például 30százalékkal kevesebb az áramfogyasztás Magyarországon, ám a természet extrém terhelés alóli pillanatnyi felszusszanása annak árán jöhet létre, hogy a termelés leállásával emberek milliói a megélhetésüket veszítették el. Mások pedig saját és környezetük egészségének kockáztatásával kénytelenek a járványban is a munkába eljárni, hogy az élelmiszerellátás és más közfeladatok, ellátási rendszerek működése folyamatos, az életünk a négy fal között is biztonságos és kényelmes lehessen. A klímaválság azonban továbbra is nagyon valós fenyegetés, amit a pandémia szinte teljesen eliminált a köztudatból. Kérdés, hogy az eljövendő gazdasági válság közben kinek lesz szándékában újraszervezni az életünk, társadalmunk működését úgy, hogy a megszokott kényelmünk helyreállítása helyett lemondásokra ösztökéljen.
Nem elég, hogy van már egy Google Earthünk, a Mindcrafton is felépítik a Föld bolygót, folyóstul, épületestül, és ez számunkra mind elérhető lesz. Azonban azt gondolom, minél inkább bezárkózunk a saját világunkba (valós és virtuális közösségeinkbe), annál kevesebb esélyünk van, hogy mást is meglássunk azokon kívül. A járvány kapcsán fellépő szolidaritási akciók közelebb hozhatnak a közvetlen környezetünkben élőkhöz, legyenek azok az idős szomszédaink, akiknek bevásárolunk, vagy a nyárfák a parkból, ahova egészségügyi sétára járunk bezártságunkból. Ugyanakkor az izoláció hosszú távon még inkább elzár azoktól a társadalmi csoportoktól és környezeti folyamatoktól, amik a munkahelyeinken és szűkebben vett közösségünkben, lakóhelyünkön, vagyis a komfortzónánkon kívül vannak. Ezáltal még nehezebb lesz a helyzetükbe képzelni magunkat, ami pedig a társadalmi szolidaritás és környezettudatosság alapja lenne. Személyes életemben is nagyon nehezen viselem a kommunikáció online térbe történő vándorlását, ám szerencsére a társammal élek, és a helyzetnek annyi kiváltsága van számomra, hogy olyan időtöltésre, lassúságra adódik lehetőség, ami a megelőző időszakban nem volt jelen.
Ami aggasztó, hogy a mostani vészhelyzetben kikísérletezett digitális megfigyelési rendszerek észrevétlenül átöröklődhetnek a jövőbe, ilyen pl. a lokációnk követése vagy az arcfelismerés, különféle adatbázisok a fertőzésveszélyességünkről, és még amit el sem tudok képzelni. Reményre adhat okot, hogy majd a home office-ban való munkavégzés miatt az eddig láthatatlan (házi)munka láthatóvá válik. Talán azok az ellátórendszerek, amelyeknek a működését alapvetőnek vesszük, mint például az egészségügy, oktatás és élelmiszerellátás is nagyobb megbecsülést kaphatnak majd azután, hogy ezeknek a munkáknak egy részét most magunknak kell elvégeznünk.
A Lassú élet. Radikális hétköznapok kiállítás alkotói több szempontból vizsgálják a klíma- és ökológiai krízis társadalmi és gazdasági okait és a lehetséges megoldásokat. A te munkásságod miért fordult a téma felé?
A természet mindig is a fő témám volt. Kertes házban nőttem fel vidéken, ahol kint játszottunk az udvaron, sok időt töltöttem a kertben lévő élőlények, mint a gyomok, rovarok, giliszták, a diófa, békák, varjak, bambuszban lakó verebek stb. megfigyelésével (Gerald Durell módjára). Együtt éltünk az évszakok változásaival, nőtt a kertünkben a borsó, a kajszibarack, az ibolya. Egyszer szüleim beírattak egy környezetvédelmi napközis táborba is a helyi erdészethez. Bár már 15 éve élek a fővárosban, amelynek minden előnyét élvezem, hiszen itt van a baráti és szakmai közösségem, a kulturális programok elérhetőek, mégis idealizálódik az a tapasztalat, amelyben gyerekként részem volt. Éppen ezért művészeti gyakorlatomban nagyon hamar a természeti élmény újraalkotását tűztem ki célul, ami önképzésem során eltolódott egy kritikai irányba: a természet és kultúra szétválasztásának gyökereit és e világkép máig tartó hatásait kutatom, ennek a jéghegynek a csúcsa a jelen klíma– és ökológiai válság.
„out of control” című sorozatom a lassú és gyors szénciklusok állomásaival, szereplőivel foglalkozik. A szénkörforgás a bolygón lévő szénnek, a földi élet alapjának, azt is mondhatnánk, hogy egyik főszereplőjének folyamatos átalakulása: a szén más elemekkel vegyületeket alkotva vándorol az élő és élettelen, a szilárd, a folyékony és a gáz állapot közt. A szénciklusok időtartamai emberi nézőpontból befogadhatatlanok: a bolygó számára valójában mindegy, hogy az emberi vagy a planktontársadalmak kiteljesedése számára ad otthont. A kőzetek nagy része például elhullott élőlények meszes vázaiból tömörült össze (mészkő), a kőolaj pedig évmilliók alatt keletkezett az óceán mikroélőlényei, planktonok és foraminiferák lerakódott rétegeiből. A szénhidrogének kitermelésével és égetésével a szén átkerül a gyors körforgásba, amelynek természetes elemei a fotoszintézis és a vulkánkitörés által légkörbe juttatott széndioxid is. A szénkörforgás rendszerének felborítása a globális klimatikus egyensúlyra is hatással van, hiszen a légkör széndioxidtartalma szabályozó szereppel bír az éghajlatra nézve.
A szén, az olaj és a földgáz energiatöbblete tette lehetővé a modernitás társadalmainak életmódját, amelynek az utóbbi században fő hajtóerejévé a végtelen gyorsulás, fejlődés és felhalmozás ideológiája vált. Az elmúlt évszázmilliókban az ökoszisztémában felhalmozott energia- és anyagkészleteket iszonyú koncentrációban és sebességgel kezdtük felélni. Fosszilis üzemagyagokból a Föld óriási tartalékokkal rendelkezik, az embernek kevésbé kell a tartályok kimerülésétől, mint az üzemanyagok égetésének következményeképp a saját életfeltételeinek kipusztulásától félnie. Nem zavarhatjuk tovább a természetes ciklusokat, hiszen beláthatatlanok a következmények: az éghajlat melegedésével párhuzamosan fajkihalások, erdőpusztulások, árvizek, hurrikánok, ökológiai katasztrófa vár nemcsak a természetre, hanem azon belül ránk, emberi társadalmakra is.