RISESET, VICTORY OF THE SUN
fotósorozat, 2009-2020
2009-ben kecskepásztor voltam Törökországban. Mikor egy október eleji délelőttön elindultam egy zsákfalu felé, még nem tudtam, hogy mivel fogom hasznossá tenni magam egy fiatal, kivonuláspárti csoport által létrehozott gazdasági, de leginkább életmód-közösség temporális tagjaként. Okostelefon még nem volt, a falu nevének említésére pedig csak csóválták a fejüket a tömegközlekedésben dolgozók. Izmirből busszal eljutottam Menemenig, aztán onnan kisbusszal lehetett Belenig utazni. Egy kereszteződésnél megmutatták, hogy gyalog melyik irányba induljak Haykiran felé. Javasolták, ha járna erre autó, akkor nyugodtan stoppoljak. Fél óra gyaloglás után a tűző napon, valóban jött egy kocsi, intettem, megállt és a sofőr megkérdezte hova tartok. Turgutlar Köyü nevének említésére felcsillant ugyan a szeme, de mondta, hogy ő csak Çukurköyig megy. Mondtam, hogy nem számít, onnan már elboldogulok.
Çukurköybe érve a központban álltunk meg. Megmutatták a boltot, mondták, hogy vegyek pár dolgot, mert közel s távol ez az utolsó bolt, ahova tartok az az isten háta mögött van. Bevásároltam, majd felhívtam a cetlin tárolt telefonszámot, amit egy barátomtól kaptam. Ismail, az egyik alapító vette fel és mondta, hogy fél óra múlva értem jön. Addig beültem a szomszédos kocsmába, ahol a csodálkozó szemek hamar megszokták a jelenlétem.
Az Imece Evi nevű projekt egy majdnem teljesen kihalt végfalut mentett meg a teljes pusztulástól. Az új tulajdonosok beleszerettek az izolált, vad környezetbe, ahol az eredeti lakókat egyetlen idős házaspár képviselte. Felvásárolták az omladozó épületeket és a hozzájuk tartozó földet, hogy alternatív életmódra nyitott embereket tudjanak megszólítani, és nekik aktív, de a szokásostól eltérő időtöltést biztosítani. A látogatók minimum két hetet tölthetnek a faluban, ahol képességüknek és szakmai tudásuknak megfelelő munkát kell végezniük. Az első megbeszélés után megegyeztünk, hogy rám kecskepásztorként számítanak az elkövetkezendő egy hónapban. A munka tetszett, mivel naponta kétszer kellett viszonylag rövid ideig dolgozni. A kecskéket napfelkeltekor és naplementekor kellett kihajtani az ólból, sétálni velük egyet a hegytetőn, majd visszavinni őket. Az első két nap még volt mesterem, utána egyedül kellett boldogulnom. Volt ugyan néhány alkalom, mikor elkószáltak a jószágok, de alapvetően hallgattak a vezényszavaimra. A nap többi részében a környező hegyek ösvények nélküli útjain vízesésekhez, sziklákhoz kirándultam, állatkoponyákat kerülgettem, vadlovak elől bújkáltam. A harmadik naptól már magamtól ébredtem hajnalhasadáskor és tettem a dolgom. Egy hónappal később egy lengyel építészfiú vette át tőlem a nyájat.
Az installáció kecskepásztor múltam időstruktúráját idézi meg és azon keresztül értelmezi jelenlegi munkám kereteit. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen reggeltől estig dolgozom, így kecskepásztori mértékegységgel csak napfelkeltéből és naplementéből állnak a napjaim.
