Kategóriák
Talk Slow

“Mintha rezidencia programon lettünk volna a saját nappalinkban” – Interjú az Anca Benera – Arnold Estefán művészpárossal

A koronavírus-járvány és a következtében kialakult izoláció hogyan befolyásolta a mindennapjaitokat? Mik voltak az előnyei és a hátrányai ennek a szokatlan, lassúbb életmódnak?

Anca Benera & Arnold Estefán, 2019, fotó © a művészek

A kijárási tilalom az utazások felfüggesztését leszámítva különösebben nem befolyásolta a mindennapjainkat. A lassúbb életmód nem áll tőlünk távol, és már időszerű volt. Sőt, a lassúbb életmódra történő váltásra már azelőtt is szükség volt, hogy a járvány kitört volna. Ökológiai perspektívából nézve a termelés világméretű rendszerének lelassulása kifejezetten jót tett. Pár hónappal korábban lehetetlen lett volna elképzelni, hogy akár csak egyetlen napra fel lehessen függeszteni a világ működését. A természet kivirágzott az elmúlt időszakban, ugyanakkor növekvő aggodalommal követjük a hátrahagyott műanyag szemét (plexiüveges pajzsok és maszkok, műanyag védőfelszerelések) sorsát. Jelenlegi életmódunk a globális online kapcsolattartásnak köszönhetően már eddig is a növekvő szociális izoláció és a fizikai távollét irányába mutatott. Elképzelhető, hogy a jövőben a kockázatok elkerülése érdekében a távolságtartás lesz az alapvető norma. Az immunizáció és a fertőzések szerintünk elenyésző szerepet játszanak abban az egész bolygót érintő ökológiai, gazdasági és szociális zsákutcából való kitörésben, amelyben az emberiség találta magát. Hovatovább, saját testünk védelmének növelése helyett körbe kellene néznünk, és újra terveznünk, hogyan tudunk másokkal (beleértve a vírusokat is) együtt élni ezen a bolygón.

Anca Benera & Arnold Estefán: A világ utánunk (2020 –), kollázs papíron, fotó © a művészek jóvoltából

Az emberiség történetében először fordult elő, hogy egy másik organizmusnak üzentünk hadat. A katonai retorika elterjedt, a háború metaforája mindennapossá vált. Az elmúlt időszakban a média tele volt mindenféle szakértőkkel, akik közül csak egyetlenegy tudós hívta fel a figyelmet arra, hogy háborúzás helyett diplomáciai érzékre lenne szükség a vírussal szemben, hiszen úgysem fog egyszerűen csak eltűnni, viszont mutációkat hagy majd maga után.

Anca Benera & Arnold Estefán: A világ utánunk (2020 –), kollázs papíron, fotó © a művészek jóvoltából

Mit gondoltok, milyen tartós változásokra számíthatunk, ha egyszer vége lesz a járványnak? Vajon tanul-e az emberiség ebből a tragédiából?

Ez egy komplex probléma, a hatások nem feltétlenül láthatóak előre, és nem is tudunk jóslatokba bocsátkozni. Egy dolog azonban biztos: a „normálishoz” való visszatérés nem opció többé. Elképzelhető, hogy a fokozódó ellenőrzés, a határok védelmének megerősödése, a polgárjogok felfüggesztése lesz az új norma. A helyzetet nem tragédiaként értékeljük, amelyből az emberiség felgyógyul. Éppen ellenkezőleg: a járvány a világ számos pontján láthatóvá tette a rosszul működő államapparátus katasztrofális következményeit. Bizonytalan munkakörülmények, működésképtelen egészségügy, szegénység, rasszizmus és egyéb problémák törtek felszínre a járvány hatására. A híreket követve azt látjuk, hogy vagy minden kezdődik elölről, vagy egy még mélyebb krízis elé nézünk. De vannak pozitív példák is Európa-szerte: a Spanyolországban bevezetett havi alapjövedelem, az egészségügyi ellátás finanszírozásának javulása, a helyben termesztett és előállított élelmiszerek iránti érdeklődés növekedése.

Anca Benera & Arnold Estefán: A világ utánunk (2020 –), kollázs papíron, fotó © a művészek jóvoltából

A jelenlegi helyzet ideális esetben jó alkalom lehetne a kormányoknak az önelemzésre és önreflexióra, valamint a rosszul működő dolgok megjavítására. Sajnos a szó a halálozási statisztikákról és a higiéniai szabályok követéséről folyik, amelyek megvédenek minket a láthatatlan ellenségtől, mely mindig velünk lesz. A félelem táplálása és a fokozott ellenőrzés helyett a szabadság és a törődés biztosítása lenne a kormányok feladata. A minden állampolgárral való törődés az egyetlen megoldás a válság alatt és után is!

Mindannyian megtapasztaltunk valamilyen pánikot, félelmet ebben az időszakban. A félelem nagyon össze tudja kovácsolni a társadalmat, és ezt a média is jól tudja. A félelem gyorsabban terjed, mint a vírus maga. A kézfogás, amely korábban a személyes bizalom jele volt, könnyen a vírusfertőzés szimbólumává válhat. Az ilyen típusú, társadalmon belüli változásoktól jobban kellene óvakodnunk: attól, hogyan éljük meg az intimitást a vírusfertőzés közepette. Mindeközben nem szabad megfeledkeznünk arról sem, ami mindannyiunkat megillet: “a levegővételhez való jogunkról“.

Anca Benera & Arnold Estefán: A világ utánunk (2020 –), kollázs papíron, fotó © a művészek jóvoltából

Min dolgoztok most? Számotokra inspiráló volt-e ez a szokatlan helyzet? A járvány befolyásolta-e a művészi munkátokat, és ha igen, milyen nehézségekkel szembesültetek?

Jó volt egy kis szünetet tartani az utazások áradatában. Sokkal több időt tudtunk olvasásra, kísérletezésre és kutatásra fordítani. Kicsit olyan volt, mintha rezidencia programon lettünk volna a saját nappalinkban. Az önkéntes karantén időszakában tudományos dokumentumfilmeket néztünk a világunkat alkotó, láthatatlan mikroorganizmusokról a bioneer-ok elméleteit követve. Kiderült számunkra, hogy a tudományban senki sem tudhatja a teljes igazságot, hiszen a tudásunk sohasem lehet teljes. A tudományos tények tehát a kollektív tudásunk eredményei, és épp olyan változékonyak, mint maga a kultúra. Általános elképzelés, hogy a tudomány az igazsággal foglalkozik, pedig – a művészethez hasonlóan – ez is csak a világ megértésének egyfajta útja. Az elmúlt évben a saját művészeti praxisunkban is egyre hangsúlyosabbá vált a tudományos megközelítés, amelyet a jelenlegi helyzet csak tovább erősített, és talán még jobban odafigyelünk művészet és tudomány kapcsolatára. A tudomány bizonyítékokon és tényeken alapul. A művészet előnye, hogy átjárása van többféle tartomány között, és láthatóvá teheti a kutatások belső ellentmondásait anélkül, hogy végső következtetéseket kellene levonnia.

Anca Benera & Arnold Estefán: Műtermi részlet (folyamatban lévő munkák), 2020. április-május, a művészek jóvoltából

Az elmúlt hónapokban igyekeztünk olyan műveket létrehozni, amelyeket nem mi alkotunk, hanem amelyek lassan nőnek ki a micéliumból, azaz a gombafonalak szövedékéből. Ez a szövedék olyan természetes ragasztóként viselkedik, amely összeköti a biomasszát. Ezt egy nagyobb installáció részeként készítjük egy októberi kiállításra.

Anca Benera & Arnold Estefán: Műtermi részlet (folyamatban lévő munkák), 2020. április-május, a művészek jóvoltából

Mindeközben belefogtunk egy rögtönzött gombafarm-kísérletbe is. Sikerült a körülményekhez igazítanunk a gyakorlatot, és élveztük, hogy több időt tudtunk a műteremben tölteni. Az, hogy nem feltétlenül tudtunk minden szükséges anyagot beszerezni, hatással volt a készítés folyamatára, de az ebből fakadó kísérletezés legalább olyan fontos része lett a munkának.

A természet egészének motorja, 2019, installáció, A művészek jóvoltából


A Ludwig Múzeum kiállításán két művetek is szerepelt volna: A világot tápláló sivatagi kőzet és a Természet egészének motorja című installációk, mindkettő a tavalyi évben készült. A művek olyan, talán kevésbé ismert geopolitikai konfliktuszónákra irányítják a figyelmet, melyek a természet vagy a gyengébbek kizsákmányolásával, a nagyhatalmi erőszakkal éppúgy szembesítik a nézőt, mint természeti erőforrásaink végességével (elég, ha a foszfátércre vagy az ivóvízkészleteinkre gondolunk) vagy a menekültválság problémájával. Úgy tűnik, munkáitokban egymással összefüggésben vizsgáljátok az ökológiai, politikai, gazdasági és társadalmi kérdéseket, problémákat. Pár hónappal a járvány közép-európai kirobbanása után hogyan látjátok a jövőt? Mik lesznek a legégetőbb kérdések, problémák, melyekkel a művészetetekben muszáj lesz foglalkoznotok?

A világot tápláló sivatagi közet, 2019, installáció, A művészek jóvoltából

Ahogyan a konfliktuszónák vagy a társadalmi egyenlőtlenségek ügye, úgy a természeti erőforrásaink végességének problémája sem fog egyszeriben megoldódni. Az ásványianyag-piac az elmúlt két évtizedben virágzásnak indult, a közeljövőben pedig szaporodni fognak a kitermelés módszerei, emiatt új jogszabályokra lesz szükség, melyek szabályozzák majd a tengerfenék bányászatát a nemzeti és nemzetközi vizeken. A művészet általában előbb érzékel folyamatokat, mintsem az a társadalom számára kézzelfoghatóvá válna. Ennek tudatában bízunk abban, hogy képesek leszünk ezekre reagálni. Ezekben az aggasztó időkben pedig különösen fontos, hogy ne csak új módjait fedezzük fel a világ szemlélésének, de a problémákra is koncentráljunk¹!

¹ Utalás Donna J. Haraway: Staying with the Trouble: Making Kin in the Chthulucene (Duke University Press, 2016) c. művére.

Bukarest – Budapest, 2020. május – június

 

 

 

Kategóriák
Talk Slow

“A lassú élet fogalmának talán egyik leglényegesebb része az, hogy az “itt és most”-ra figyeljünk, mint egyfajta terápiás vagy meditációs helyzetben.” – Horváth Gideon képzőművész válaszolt kérdéseinkre 

Több tudós/jövőkutató/szakértő egyetért abban, hogy a vírus az emberiség számára új esélyt jelent egy lassabb és fenntarthatóbb életmódra. Te egyetértesz ezzel?  

Jó gyakorlat lehet mostanában egyszer-egyszer elgondolni, mi működhet majd másként a válsághelyzet utáni újszerű állapotban, ha egyáltalán beszélhetünk éles határvonalakról. Ennek ellenére szerintem nem érdemes a mostani, nehezen megélhető jelenben arról spekulálni, hogy milyen lesz visszatérnünk a jövőbe. Ez a gondolat sokszor egy passzív hozzáállással társul: nem magunkra koncentrálunk, hanem arra gondolunk, hogy a világ miben lesz más, amikor feloldják a korlátozásokat, és visszaállnak működésbe az életünket meghatározó rendszerek. A lassú élet fogalmának talán egyik leglényegesebb része az, hogy az itt és mostra figyeljünk, mint egyfajta terápiás vagy meditációs helyzetben. Ahhoz, hogy a majd valamikor lassan felgyorsuló társadalmi életbe visszatérjünk, és ne azonnal a beidegződött szokásainkat keltsük újra életre, most kell elkezdenünk a változást, egyénileg illetve kis közösségekben. Ezt persze nem szabad összetéveszteni azzal a karantén idei produktivitási kényszerrel, ami sokakra nagy nyomásként helyezkedik, és szintén a kapitalista rendszer termelési kényszerére vezethető vissza. A lényeg talán annyi, hogy figyeljünk oda önmagunkra, csendesítsük el a környezetünket (már ha ezt módunkban áll megtenni), és gondoljuk végig, miben más az izolációban élni mindennapjainkat. Talán ez a leválasztott állapot szembesít minket olyan kérdésekkel, érzésekkel, amikkel korábban nem tudtunk mélyrehatóan foglalkozni, mert túl nagy volt a zaj. Úgy gondolom, csak önreflexió után érdemes azon elgondolkozni, hogyan tudunk együtt fenntarthatóbb rendszereket építeni, amelyek nem a termelést és a növekedést szorgalmazzák, hanem a stabilitást és nyitottságot. 

A kényszerű izoláció megváltoztatta a kommunikációs szokásainkat. Ennek hosszú távon lehetnek pozitív eredményei, de vezethetnek rossz gyakorlatok kialakulásához is. Például Asimov egyik regényében egy bolygó lakói csak „távlátással” érintkeznek egymással, a személyes találkozás gondolata is elviselhetetlen számukra, többek között a vírusok és baktériumok miatt. A kommunikáció csak egy példa a nagymértékű változásra, általánosságban jobb vagy rosszabb jövőben reménykedjük?  

Bizonyos szempontból téves gondolat az, hogy radikálisan megváltoztak volna a hétköznapjaink. Sok új rendelettel, hatósági figyelmeztetéssel és mindennapossá vált félelemmel élünk ugyan együtt, ez igaz. Mindezeken túl én úgy figyeltem meg magamon és a környezetemen is, hogy mindenki ugyanazokkal a jelenségekkel, feladatokkal néz szembe, mint eddig, csak szélsőségesebb szinteken. Rengeteg szülő végez például az eddigieknél sokkal intenzívebb és megterhelőbb reproduktív munkát, miközben úgy érzik, nekik is épp mandarinul kellene tanulniuk, ahogy azt a social media felületei sugallják másokról. Én letiltottam az összes értesítést a mobilomon, és próbálok minél nagyobb nyugalmat teremteni, hogy ne jusson el hozzám az zűrzavar, ami az online felületeken él. A lényeg az, hogy a virtuális lét ne uralkodjon el rajtunk, hanem mindig a mi egyéni döntésünk legyen, készen állunk-e fellépni egy-egy közösségi vagy híroldalra. Azt nem hiszem, hogy mi távlátással szeretnénk kommunikálni a korona után. Ha valamikor, akkor most, a rengeteg tilalom és izoláció alatt igazán megnőtt a vágy az emberi érintkezésre. Ha tiszta lesz a levegő, egymásra fogunk szabadulni. Ezzel talán Asimov is így lett volna. 

A Lassú élet. Radikális hétköznapok kiállítás alkotói több szempontból vizsgálják az ökológiai krízis társadalmi és gazdasági okait és a lehetséges megoldásokat. A te munkásságod miért fordult a téma felé?  

Zilahi Annával még a Képzőn töltött egy évünk alatt fordultunk a dohos intézményi keretek között egymástól függetlenül a nagyon frissnek ható ökológiai elméletek és újrealista filozófiák felé. Mikor erre rájöttünk, és konstatáltuk, hogy a budapesti művészeti közegben ez a diskurzus mennyire hiányos, elindítottuk az xtro realm művészcsoportot. Ebbe csatlakozott kicsit később Süveges Rita is, fő célunk a transzdiszciplináris tudásmegosztás volt a kezdetektől fogva. Három éve az antropocén még egy ködös fogalom volt, amivel sokan úgy dobálóztak, mint valami tág, obskurus jelzővel anélkül, hogy tudták volna, mit is jelent. Azóta a klímaválság berobbant a köztudatba, és hirtelen az a projekt, amit 2017 óta építünk, sokkal több embert kezdett el megmozgatni, ami persze szuper. A Lassú élet kiállításon szereplő munkám is abban az időszakban készült, amikor elkezdtem megismerkedni a szorosan összefüggő újrealista filozófiákkal és ökológiai gondolatokkal. Timothy Morton hiperobjektum fogalma foglalkoztatott, amit olyan térben és időben szétterülő entitásokra használ, amiket egészükben nem tudunk felfogni, csupán egy-egy részletüket tudjuk befogadni egyszerre. Ilyen a globális felmelegedés, a bioszféra vagy a tőzsdepiac egésze. Én infravörös szűrővel készítettem fotósorozatot, amely az emberi szem számára nem érzékelhető sugárzásba ad betekintést. Egy olyan mindent átfogó valóságréteget látunk, ami a világ működésének alapvető része, de mi csak a hatását érzékelhetjük. Az egészséges, fotoszintetizáló flóra ezt a sugárzást visszaveri, így a fotókon a növényzet világosabb, előtérbe lép. Ráadásul mivel hosszú záridővel dolgoztam, egy másik időbeliségben teszik mindezt. Ezt a technológiát amúgy hadászati és mezőgazdasági célokra is előszeretettel használják. 

Hogyan értelmezi/szituálja (esetleg anulálja?) a jelenlegi helyzet a kiállításba beválogatott művedet? Milyen új munkán dolgozol jelenleg? 

Sok szinten kapcsolódik a fotósorozat a jelenlegi helyzethez, de ez minden ökológiai témában mozgó műre igaz. Jelenleg főleg olvasok, vannak terveim új munkákra, de egyelőre azt is nehéz elképzelni, hogy ezeket milyen helyzetben lenne értelme majd egyszer bemutatni. Persze a művészetnek kiemelten fontos szerepe van a válság értelmezésében. Viszont pesszimista vagyok abból a szempontból, hogy a krízis milyen hatással lesz már rövid távon a kulturális életre. Az elmúlt években folyamatosan szűkül ez a közeg, a benne rejlő lehetőségek és a fiatal művészek perspektívái megállás nélkül csökkennek. Az például egészen biztos, hogy rengeteg pályaelhagyót fog eredményezni a válság, akik egy élhetőbb rendszerben fontos munkákat tudtak volna elkészíteni és bemutatni. 

Van-e olyan téma/probléma/jelenség, ami a „karantén” alatt került a látószögedbe és szeretnél foglalkozni vele későbbi munkásságodban? 

Nem hiszem, hogy nagyon direkten megcímeznék majd bármilyen kifejezetten a koronavírushoz köthető témát a jövőben. Távolról biztos kerülgetem majd. A szobafogság és a lassulás viszont jó hatással van a szakirodalmakkal való kapcsolatomra. Korábban a művészeti tevékenység mellett végzett munkáim nem sok időt hagytak az ilyesmire. Ezek jelentős részét viszont elvesztettem. Most pedig kicsit zavarba ejtő az, hogy a jelenlegi helyzet mennyire ideális az elmélyült kutatómunkára és alkotásra, még soha nem álltak fel erre ennyire megfelelő körülmények az életemben. Valahol lappang bennem egy szégyenletes érzés: bizonyos szempontból nem szeretném, ha túl hamar véget érne ez az időszak, mert nem tudom lesz-e még hasonló valaha az életemben. Félek attól, hogy milyen lesz, amikor vissza kell szállni a mókuskerékbe, és folyamatosan próbálom magam figyelmeztetni arra, hogy most kell észnél lennem és okosan használnom ezt az időszakot. 

 

 

 

Kategóriák
Talk Slow

Szép új világ. Milyen lesz a művészet a koronavírus-járvány után? Interjú Diana Lelonekkel

Szép új világ. Milyen lesz a művészet a koronavírus-járvány után? Diana Lelonekkel beszélget Jan Elantkowski

Milyen hatással van a járvány a művészetedre és a mindennapi életedre?

Szorongással küzdök, ezért a koronavírus-járvány számomra nehéz időszak. Nagyon aggódom a családomért és a jövő miatt. Varsó központjában egy kis albérletben lakni a karantén idején nagy megpróbáltatás.

A Parlament mellett lakom, ahol komoly rendőri jelenlét volt, mindenkit igazoltattak. Csaknem három hónapja élek bezárva egy kis szobába a barátommal. Nincs erkélyünk, így foglaltam magamnak egy picike kertet a házunk közelében. Magánterület, ezért oda ki lehetett járni a karantén alatt is. Évek óta nem használja senki. Elhatároztam, hogy ültetek pár növényt és virágot. Találtam egy macskát is, ott él a kertben, és etetni kezdtem. Azt hiszem, a kert és a cica segített túlélni ezt a nehéz időszakot.

Lengyelországban ijesztő a politikai helyzet a koronavírus-járvány idején. Április 15-én, a karantén alatt és a járvány kellős közepén a lengyel kormány elhatározta, hogy bevezeti a teljes abortusztilalmat. Rendes körülmények között valahányszor újra megpróbálják keresztülvinni ezt a borzasztó törvényt a parlamentben, emberek ezrei vonulnak ki az utcára tiltakozni. De most, a karantén idején tilos mindenfajta demonstráció. Ennek ellenére a nők megtalálták a jogi kiskapukat, és így is tiltakoztak. Tiltakoztak autóban ülve, plakátokkal a Parlament melletti bolt előtt sorakozva, stb.

Számomra a demonstrációkon az a legfontosabb, hogy együtt kiabálunk, de erre most nem volt mód, amikor tilos a gyülekezés. Ezért határoztam el, hogy felkérem a nőket, hogy gyűljünk össze online, és így hallassuk a hangunkat együtt. Csaknem száz felvételt kaptam nőktől, férfiaktól és gyerekektől, akik ezt a mondatot skandálták: „A vírussal harcoljatok, ne a nőkkel!” [„Walczcie z wirusem, nie z kobietami”] és még néhány olyan szlogent, amit tüntetéseken szoktunk kiabálni a Parlament előtt.

A barátommal, Edka Jarząb művésszel összevágtuk a kapott hangfelvételeket. Így hoztuk létre egy olyan demonstráció felvételét, amely fizikai értelemben sosem valósult meg. Aznap, amikor a parlamentben szavaztak a törvényről, lejátszották a tüntetők kiabálását az ablakokból, erkélyekről, autókból, a boltba menet (a Parlament melletti boltba menet is). És ennek köszönhetően együtt tudtunk kiabálni, és hallották a hangunkat. Azt hiszem, ez a fajta „hangszórótüntetés” a tiltakozás hasznos eszköze lehet, amikor tilos a gyülekezés.

Néhány napja mozdultam ki Varsóból először március eleje óta. Jelenleg is egy barátomnál vagyok vidéken, és végre érzem, hogy a stressz és a feszültség, ami ebben a helyzetben felgyülemlett, oldódni kezd.

 

Mit gondolsz, megváltozik a viszonyod az élethez és a művészethez, ha vége lesz a járványnak?

Még nem tudom, milyen hatással lesz a járvány az életemre. Egyelőre nehéz bármit is megjósolni. Egyszerre vannak pozitív és negatív érzéseim a járvány hatásával kapcsolatban. Az biztos, hogy ez a vírus akkor jött, amikor a világnak már nagy szüksége volt a változásra. Olyan iszonyatos rohanásban és túltermelésben éltünk, hogy várható volt, hogy előbb-utóbb történnie kell valaminek, ami megállítja. Tavaly a klímaválság mozgalmakban követeltük a fogyasztás csökkentését és a repülőjáratok ritkítását. Most ez mind leállt, nem azért, mert az emberek döntöttek így, hanem egy mikroorganizmus hozta meg helyettük a „döntést”.

Buona Fortuna címmel rendezett római egyéni kiállításom három hónapja zárva tart a koronavírus miatt. Jövő héten végre kinyit. Furcsa érzés erre a kiállításra gondolni, mely a katasztrófáról, a Földhöz való arrogáns viszonyunkról szól „zoeterápiás” munkákon keresztül, melyekben a baktériumok bosszút állnak az ember uralomvágyáért… és akkor egyszer csak itt egy valódi vírus, és bezárják a kiállítást három hónapra… Amikor kitaláltuk a címet Kuba Gawkowski kurátorral néhány héttel a megnyitó előtt, a Buona Fortunában rejlő irónia éppolyan fontos volt számunkra, mint a kiállításban felcsillanó remény. Úgy érzem, ez a vírus a végső hívó szó a változtatásra. Nem szabad elszalasztanunk. Az a világ, ami eddig volt, talán soha többet nem jön vissza. A kérdés az, hogy merre mennek a változások. Lehet, hogy jobb lesz a világ – a járvány talán esélyt ad arra, hogy új gazdasági megoldásokat és modelleket keressünk és vezessünk be. Én sajnos attól tartok, hogy a járvány legelső hatása – amely hamarosan meg fog mutatkozni – az osztálykülönbségek radikális elmélyülése lesz. De nagyon aggódom a szabadságunkért és a demokrácia jövője miatt is.

Diana Lelonek, kiállítási enteriőr/exhibition view: Buona Fortuna, Fondazione Pastificio Cerere, Róma/Rome, 2020. Fotó/photo: Andrea Veneri

Ami a művészetet illeti, azt hiszem, nehéz dolgunk lesz. Gyakorlatilag töröltek minden kiállítást, konferenciát, vitát és fesztivált, amit erre az évre terveztem. A művészek gyakorlatilag semmiféle támogatást nem kaptak az államtól. A művészet és a kultúra állami támogatása a járvány után valószínűleg jelentősen csökkeni fog. Az intézmények támogatását máris csökkentették, ami odavezethet, hogy a művészeknek nem lesz fizetése. Kárba vész a méltányos fizetésért és a kiállítási költségek biztosításáért vívott sokévnyi küzdelem. Nemrégen hallottam egy interjút egy ismert lengyel színésszel (egy igen jómódú színésszel), aki azt nyilatkozta, hogy a művészek boldogulni fognak, mert „az éhes művész a termékeny művész”. Ez a mítosz sajnos még mindig tartja magát a társadalomban.

Ami pedig a másik kérdést illeti, a kulturális szférában dolgozók többségét nullaórás szerződéssel foglalkoztatják, vagy olyannal, ami alig fizet, és nem nyújt sem stabilitást, sem szociális biztonságot (a magánjog patologikus kifacsarása); ezeknek az embereknek jelenleg nincs jövedelmük, és a helyzet nem fog visszarendeződni akkor sem, ha feloldják a korlátozásokat – a kulturális munkások talán rosszabb helyzetbe kerülnek, mint valaha.

Diana Lelonek, kiállítási enteriőr/exhibition view: Buona Fortuna, Fondazione Pastificio Cerere, Róma/Rome, 2020. Fotó/photo: Andrea Veneri

Mit gondolsz, miben változtatta meg a vírus alapvetően az életünket, ha megváltoztatta? Mit tanulhatunk a járványból?

Ahogy már mondtam, szerintem az életünk elsősorban a gazdasági válság miatt fog megváltozni – ez a koronavírus hatása.

A járvány után sokan elszegényednek, elvesztik a munkájukat vagy az otthonukat, adóságba keverednek (az máris látható, hogy sokan el fognak maradni a hiteltörlesztéssel az elkövetkező három hónapban), tehát növekedni fog a hontalanság és a munkanélküliség. Engem személy szerint nagyon irritálnak azok az emberek, akik gyönyörű képet festenek a járvány utáni világról: ők általában olyan kiváltságos helyzetben élnek, hogy van saját lakásuk, és a karantén idején a tágas udvaron jógáznak, és belső utazásra kelnek. A közösségi médiában sok középosztálybeli ember arról beszél, hogy a karantén felnyitotta a szemüket az élet valódi értékeire… Őszintén szólva már rosszul vagyok az ilyen beszédtől. A valóság a következő: Lengyelországban az emberek többsége pici, jelzáloggal terhelt lakásban szorong, vagy igen magas áron bérli a lakását. Remélem, hogy a koronavírus után kipukkad végre az ingatlanbuborék.

A járvány talán esélyt ad olyan változásokra, melyek különben nem történtek volna meg. Megállt a világ, és nem szabad visszatérni a korábbi működéséhez. Most lehetőségünk van másfajta gazdasági modellek bevezetésére. Olyan modellek bevezetésére, amelyek véget vetnek a Föld ökoszisztémájának a kizsákmányolásának, az ipari méretű gazdálkodásnak, és megnő a kis gazdaságok, a lokalitások és az együttműködés fontossága, csökken a termelés, és lelassul az élet. De ez túl utópisztikusan hangzik. Nem hiszem, hogy így történne. Az ökoszisztéma fellélegzett egy pillanatra, mielőtt minden visszatérne a régi kerékvágásba. Most egy még nagyobb válság áll a küszöbön: a klímaválság. Hosszú távon ez jóval súlyosabb következményekkel fog járni, mint a koronavírus-járvány.

Diana Lelonek, Motherboard Nature, “Center for Living Things” sorozatból / From the series “Center For Living Things”, 2017

Mit gondolsz, a művészet képes előidézni társadalmi változást? És ha igen, hogyan?

Azt hiszem, a művészetben megvan ez a potenciál, de nem igazán képes társadalmi méreteket ölteni. Erre a politikusoknak van meg az eszközük, nem a művészeknek. Mi csak a saját dolgunkat tudjuk tenni, csinálhatunk elkötelezett, politikai művészetet. Az a fontos, hogy hallassuk a hangunk. A művészetnek persze vannak eszközei arra, hogy alternatívákat mutasson fel. Ez már folyamatban van: egyre alakulnak az agytrösztök gondolkodókból és művészekből. Mindazonáltal ez még mindig kicsiben folyik. A közvélemény szerint a művészet felesleges, olyasmi, amit nem kell támogatni kritikus időkben, és az első dolog, ami veszhet mint felesleges luxus.

Amikor a művészeten a sor, hogy választ adjon a jelenlegi politikai és társadalmi realitásokra, akkor, azt hiszem, megvan benne a potenciál a jelen helyzetben. Mindazonáltal tartok az olyasfajta elnyomástól, ami épp most esett meg varsói művészekkel. Egy hete néhány lengyel művész egy happeninget adott elő a Parlament mellett arra reagálva, hogy a kormány megrendezte a választásokat a járvány alatt (erről lásd itt). A művészek csak tették a dolgukat – egy performanszot hajtottak végre a szabályokat betartva (távolságot tartottak egymástól és maszkot viseltek). Ennek ellenére súlyos bírsággal büntették őket azért, mert művészetet csináltak, amely ebben az esetben a valóságban zajló események kritikája volt.

Varsó – Budapest, 2020 május

Kategóriák
Talk Slow

“Ez a kiállítás a szerelemgyerekünk” Interjú Petró Zsuzska kurátorral Ludwig Múzeum blogján

Lassú élet. Radikális hétköznapok című kiállítás bár „fizikailag” nem látogatható jelenleg, a múzeum online felületein számos tartalommal találkozhatnak az érdeklődők, amelynek része a múzeum blogján megjelenő interjúsorozat is. Ezekben a tárlat kurátorai mesélnek a kiállításról, annak előkészületeiről és virtuális térbe történő „átköltöztetéséről”. Ez alkalommal Petró Zsuzskával, a kurátori csapat következő tagjával beszélgettünk.

Kategóriák
Talk Slow

“Ez egy komoly, szinte drámai kiállítás, meglehetősen sötét jövőképekkel”. Interjú Csizek Petra kurátorral

Interjú Csizek Petra kurátorral a Fidelio magazinban

“Nem emlékszem soha egyetlen kiállításra sem, amelyben a művészet és az életünk ilyen mértékű átfedésbe került volna egymással”

Kategóriák
Talk Slow

“A lassúság értelme az lenne, ha időnk maradna olyan tevékenységekre, melyek összekötnek, és változást idéznek elő.” -Zilahi Anna költő válaszolt kérdéseinkre:

Több tudós egyetért abban, hogy a vírus az emberiség számára új esélyt jelent egy lassabb és fenntarthatóbb életmódra. Te egyetértesz ezzel? 

A koronavírus lerántja a leplet a jelenlegi világrend legjelentősebb gyengeségeiről, átterjedése az emberre egyenesen visszavezethető a természettel fenntartott áldatlan viszonyunkra, a pusztításra, amire a nyugati középosztálybeli kényelem épül. Sokakat foglalkoztató kérdés, hogy visszatérhetünk-e a korábbi normalitáshoz, miközben talán érdemes lenne fontolóra venni, hogy vissza akarunk-e térni egy olyan normalitáshoz, ahol a tudomány évek óta figyelmeztet egy világjárvány veszélyére, intézkedésre sürget, majd végig kell néznie, ahogy a rémálma beteljesül. Vagy: vissza kell-e térnünk egy olyan normalitáshoz, ahonnan érkezve sokak számára elfogadható politikai válságreakció az a vélemény, hogy a gazdasági növekedés megóvása érdekében néhány élet feláldozható. A lassú élet ebben a kontextusban azt jelenti, hogy százezrek váltak munkanélkülivé hetek alatt, egzisztenciájuk veszélybe került, míg mások élete ennek következtében reggeltől estig tartó helytállássá alakult. Kicsit sem lassultak például a szülők, az egészségügyi dolgozók, a bolti rakodók, a tanárok vagy a futárok mindennapjai, és az online felületeken is mintha a folyamatos tartalomfogyasztás kényszerűsége lenne az új követelmény. (Hány self-help podcastot hallgattál ma főzés közben? Mi újat tanultál az elmúlt hetekben? Mit streameltél az elmúlt két órában? Hogy éled meg az ajándékba kapott időt?) 

A lassabb és fenntartható életmód (ez utóbbi melléknevet talán nem érdemes fokozni) akkor jöhet el, ha mindenki számára egyaránt beköszönthet, nem előjogként, hanem mint alapjog. Ha az ajándékba kapott időt azzal töltjük, hogy a társadalmi egyenlőtlenségekkel szembenézünk, és elgondolkodunk azokon a mentális mechanizmusokon, amelyek a kapitalizmus által belénk diktált vágyakon keresztül tartanak minket örök működésben. A lassúságnak ugyanis nem azt kellene jelentenie, hogy nincs mit csinálnunk, mégis tovább kattogunk. A lassúság értelme az lenne, ha időnk maradna olyan tevékenységekre, melyek összekötnek, és változást idéznek elő. Ez közösségben tud megtörténni, a vírus viszont izolál. A kérdés az, hogy az új normalitás milyen konklúziókra épül majd: a kölcsönös segítségnyújtás és egymásrautaltság tapasztalatára vagy az ismeretlentől és az egyéni veszteségektől való félelemre. 
 

A kényszerű izoláció megváltoztatta a kommunikációs szokásainkat. Ennek hosszú távon lehetnek pozitív eredményei, de vezethetnek rossz gyakorlatok kialakulásához is. Például Asimov egyik regényében egy bolygó lakói csak „távlátással” érintkeznek egymással, a személyes találkozás gondolata is elviselhetetlen számukra, többek között a vírusok és baktériumok miatt. A kommunikáció csak egy példa a nagymértékű változásra, általánosságban jobb vagy rosszabb jövőben reménykedjük? 

 

Pont mielőtt beütött volna a járvány, arra gondoltam, hogy hazaviszem az alig használt ősrégi tabletemet a nagyszüleimnek, beüzemelek egy wifiroutert, és megtanítom őket, hogyan kell egy gombnyomással videóhívást indítani. Sajnos nem jutottam el idáig a folytonos rohanásban, és ezt most nagyon sajnálom. Más jellegű videóhívásokban viszont bővelkedem én is, barátok, munkatársak, ezer éve nem látott ismerősök is előkerülnek. De szükség van erre valójában? Úgy érzem, hogy a válság, ha valamire rámutat, akkor az az, hogy mennyivel több találkozást bonyolítok le a kelleténél. Ezeket a valós és felesleges meetingeket felváltották azok a zoom-videócsetelések, ahol még csak fel sem tűnik, ha valaki nincs jelen, híroldalakon scrollozgat negyedórája. Ez nem segíti az ún. lelassulást egyáltalán, csak a frusztrációt növeli, és azt az illúziót kelti, mintha mindeközben az ember kevesebbet dolgozna. Valójában azonban összemosódnak a határok: ha még pizsamafelsőben veszem fel a telefont, az még nem számít munkaidőnek, ha a következő úgy ér, hogy még mindig nem öltöztem fel, akkor az még mindig nem? Nem jutunk-e el a korlátlan önkizsákmányolás újabb szintjére ezekkel a változásokkal? A nagyanyámat leginkább megölelni szeretném, de ezen a ponton persze már azzal is beérném, ha ráértem volna megtanítani bekapcsolni az iPadet. 

 

Lassú élet. Radikális hétköznapok kiállítás alkotói több szempontból vizsgálják az ökológiai krízis társadalmi és gazdasági okait és a lehetséges megoldásokat. A te munkásságod miért fordult a téma felé? 

A 2016-os Nemzetközi Földtani Kongresszuson vezető geológus kutatók javaslatot tettek az antropocén földtörténeti korszak bevezetésére, amely azzal a belátással toldja meg a diszciplínát, hogy a jelenleg működő globális rendszerben az emberi tevékenység, ipari rombolás, szennyezés és pusztítás elsődleges geológiai formáló erővé lépett elő. A kétezres évek eleji első megjelenése óta a fogalom hatalmasat robbant a kulturális közbeszédben, de mintha itthon elmaradt volna a téma feldolgozása. 2017-ben az xtro realm művészcsoportot azért alapítottuk meg, hogy az éghajlatváltozással kapcsolatos és ökológiai témákat feldolgozó művészet, elmélet és tudás teret nyerjen a tevékenységünk által. Hatalmas társadalmi-világnézeti átalakulások és válságok után, mint Galilei felfedezései, a pestisjárvány, a második világháború vagy a szocialista diktatúra létrejötte már nem lehet ugyanúgy művészetet csinálni, a praxisok és fókuszpontok megváltoznak. A klímaválság azonban alattomos módon folyamatos átalakulásban tart, ami nem késztet akut válaszadásra, nem jön el az a kényszerű pillanat, ahonnan mindenki egyetért, hogy eddig, s ne tovább. A válság itt van, a koronavírus csupán egy tünete. A kérdés, hogy a művészet eszközével lehetséges-e válaszolni az egyre súlyosbodó kihívásokra, illetve, hogy a művészet fogalma kiterjeszthető-e olyan progresszív gyakorlatokra, melyek nem illeszkednek a kortárs művészeti termelési trendek kapitalista elvárásaihoz.
 

Hogyan értelmezi/szituálja (esetleg annulálja?) a jelenlegi helyzet a kiállításba beválogatott munkádat? 

The River Knows Better (Ophelia Lives) egy versmeditáció, egy vezetett hangmű belső, testi hangokra. A meditáció az a mentális tér, ahol a levegő zúdulása, a véráram robaja és az unásig rótt gondolati spirálok összetalálkozásából nyugodt elevenség jöhet létre. A mai napig bevett vélekedés, hogy meditálni egyfajta elvont, ezoterikus és értelmetlen tevékenység, egy távol-keleti gyakorlat kultúraidegen kisajátítása. Miközben tudományosan bizonyított az idegrendszeri hatása, ami az agyhullámok változásának monitorozásával mérhető. A vers refrénjének fő sora, „Slowing down to the rhythm of the river” az élet által diktált saját ritmushoz való visszatérést jelenti. A pulzus gyorsan változik, alkalmazkodik a legkiszámíthatatlanabb élethelyzetekhez is, vagy éppen rááll egy órák óta tartó technokoncert ritmusára. Ha viszont (meg)ismerjük a saját ritmusunkat, le tudjuk nyugtatni a gondolatainkat pusztán azzal, hogy életműködésünk elengedhetetlen funkcióira összpontosítjuk a figyelmünket. Ez kiváló eszköz a stresszkezelésre, hosszú távon pedig alapjaiban változtathatja meg az emberi kapcsolatainkat és ezáltal a társadalmat. Az Egyesült Államokban olyan kísérletet folytattak problémás és egzisztenciális nehézségekkel sújtott környékeken, hogy a rendetlenkedő általános iskolás diákokat büntetés helyett meditációs időre „ítélték”. Ezek a gyerekek nagyon hamar látványos átalakuláson mentek keresztül, csökkent a szorongásuk, érdeklődővé és egymással együttműködővé váltak. A meditáció nem arra való, hogy a produktivitás érdekében exploitáljuk. A benne rejlő lehetőség társadalmi szinten transzformatív.  

 

Kategóriák
Talk Slow

““Csak egy válság – vagy a válság előérzete – hozhat igazi változást.” – Süveges Rita képzőművész válaszolt kérdéseinkre

Több tudós egyetért abban, hogy a világjárvány az emberiség számára új esélyt jelent egy lassabb és fenntarthatóbb életmódra. Egyetértesz ezzel?  

Milton Friedmant idézve:“Csak egy válság – vagy a válság előérzete – hozhat igazi változást. Hogy milyen lépéseket teszünk, ha bekövetkezett a válság, az attól függ, milyen elképzeléseket gyártottunk előzőleg.” A válsághelyzet sokféle váratlan kimenetelt hordoz magában, hogy melyik szcenárió győz, nagyban függ attól, hogy a hatalom milyen szellemben gyakorolja az életünk feletti irányítást. Vajon az a célja, hogy megsegítse az elesetteket, és egy igazságosabb, egyenlőbb, fenntarthatóbb társadalmat hozzon létre? A krízis legitimálja, hogy az állam nagyobbra nőjön, és felhatalmazza magát különleges rendelkezések és szabályozások meghozatalára. Ám ha azt a kormány nem egyenlősítő politikák, hanem kirekesztő, korrupt és kizsákmányoló rendelkezések kíméletlen végrehajtására használja, akkor sok reményünk nem lehet, hogy az ország szegényebbik fele közelebb kerüljön a méltó emberi élet lehetőségéhez, amelyben fel tud egyáltalán merülni a lassabb és fenntarthatóbb életmód igénye. 

Az életmód, úgy tűnhet, egyéni választás kérdése, és mintha a környezettudatos élet mindenki számára elérhető volna, mégis rengeteg körülmény játszik közre abban, hogy a végfogyasztó számára általában a szennyezőbb opció az olcsóbb, ha más nem, kényelmesebb. Azt se feledjük, hogy a kapitalizmus tett minket fogyasztóvá, érdekében is áll megtartania minket annak, és nem csak a luxuscikkekről van szó. A társadalmi-kulturális létezésünk, önmeghatározásunk alapszik fogyasztói attitűdjeinken, ez akkor is igaz, ha éppen környezettudatosabban próbálunk élni, piacon vásárolunk, szelektíven gyűjtjük a szemetet, jógázni járunk, nem kapcsoljuk be a klímát, és egyébként is már öt éve nem ittunk kólát. A természetbe járás legtöbb formája is invazív, ebben megegyezik a többi fogyasztási szokásunkkal, legyen szó síelésről, az egzotikus tájakra való eljutás járulékos, közlekedési szennyezéséről, a turistafotóink által mutatott hazug rezervátumokig.  
Vajon az államok kimentik-e a becsődölő légi cégeket, amik az általános adókedvezményeknek köszönhetően minden más eszköznél olcsóbban, ám környezetszennyezőbben szállítják turisták millióit a világ egyik pontjáról a másikra (sok esetben azért, hogy azok a távoli egzotikus természetben gyönyörködhessenek)? Vajon felelősségem-e nekem, mint egyénnek felismerni, hogy pl. az olcsó repülés nekem nem jár”, miközben ökológiai lábnyomom a helyi vagy nemzetközi centrumok felé tekintve még így is nevetségesen alulmarad? A központokban mikor eszmélnek rá, hogy jólétük, ami által megengedhetik maguknak a fenntartható, lassú élet melletti elköteleződést, a távolra kiszervezett olcsó erőforrásoktól, externáliáktól, tőlünk függ?
Habár lenne lehetőség a változásra, strukturálisan nézve világszinten nem állunk túl jól a kormányainkkal. Egyéni szinten pedig a jelenlegi infokommunikációs mediatizált társadalomban nehezen elvárható, hogy a fogyasztás kikövezett, a boldogságához vezető neoliberális útjáról egy kockázatosabb és kényelmetlenebb, ismeretlen kimenetelű rögös elágazásra térjünk rá, ráadásul mindezt nagyrészt magányosan, ellenszélben tegyük.    

A kényszerű izoláció megváltoztatta a kommunikációs szokásainkat. Ennek hosszú távon lehetnek pozitív eredményei, de vezethetnek rossz gyakorlatok kialakulásához is. Például Asimov egyik regényében egy bolygó lakói csak „távlátással” érintkeznek egymással, a személyes találkozás gondolata is elviselhetetlen számukra, többek között a vírusok és baktériumok miatt. A kommunikáció csak egy példa a nagymértékű változásra, általánosságban jobb vagy rosszabb jövőben reménykedjünk? 

A globális termelési láncok jelenleg akadoznak, bizonyos ágazatok le is álltak átmenetileg, az új beruházások általi újraindításuk (amennyiben a tőke kellően profitábilisnak ítéli) talán elmozdulhat egy környezettudatosabb irányba. Talán a gazdasági szereplők a jövőben jobban előtérbe helyezik majd a lokális szempontokat, hogy ne legyenek annyira kitettek a globális beszállítóknak (nem azért, hogy a helyi gazdaságnak kedvezzenek, hanem jól felismert saját érdekeik miatt). Jól látszik, hogy most csökkent a légszennyezettség, szinte mindenhol a világon, és például 30százalékkal kevesebb az áramfogyasztás Magyarországon, ám a természet extrém terhelés alóli pillanatnyi felszusszanása annak árán jöhet létre, hogy a termelés leállásával emberek milliói a megélhetésüket veszítették el. Mások pedig saját és környezetük egészségének kockáztatásával kénytelenek a járványban is a munkába eljárni, hogy az élelmiszerellátás és más közfeladatok, ellátási rendszerek működése folyamatos, az életünk a négy fal között is biztonságos és kényelmes lehessen. A klímaválság azonban továbbra is nagyon valós fenyegetés, amit a pandémia szinte teljesen eliminált a köztudatból. Kérdés, hogy az eljövendő gazdasági válság közben kinek lesz szándékában újraszervezni az életünk, társadalmunk működését úgy, hogy a megszokott kényelmünk helyreállítása helyett lemondásokra ösztökéljen.  
 Nem elég, hogy van már egy Google Earthünk, a Mindcrafton is felépítik a Föld bolygót, folyóstul, épületestül, és ez számunkra mind elérhető lesz. Azonban azt gondolom, minél inkább bezárkózunk a saját világunkba (valós és virtuális közösségeinkbe), annál kevesebb esélyünk van, hogy mást is meglássunk azokon kívül. A járvány kapcsán fellépő szolidaritási akciók közelebb hozhatnak a közvetlen környezetünkben élőkhöz, legyenek azok az idős szomszédaink, akiknek bevásárolunk, vagy a nyárfák a parkból, ahova egészségügyi sétára járunk bezártságunkból. Ugyanakkor az izoláció hosszú távon még inkább elzár azoktól a társadalmi csoportoktól és környezeti folyamatoktól, amik a munkahelyeinken és szűkebben vett közösségünkben, lakóhelyünkön, vagyis a komfortzónánkon kívül vannak. Ezáltal még nehezebb lesz a helyzetükbe képzelni magunkat, ami pedig a társadalmi szolidaritás és környezettudatosság alapja lenne. Személyes életemben is nagyon nehezen viselem a kommunikáció online térbe történő vándorlását, ám szerencsére a társammal élek, és a helyzetnek annyi kiváltsága van számomra, hogy olyan időtöltésre, lassúságra adódik lehetőség, ami a megelőző időszakban nem volt jelen.
Ami aggasztó, hogy a mostani vészhelyzetben kikísérletezett digitális megfigyelési rendszerek észrevétlenül átöröklődhetnek a jövőbe, ilyen pl. a lokációnk követése vagy az arcfelismerés, különféle adatbázisok a fertőzésveszélyességünkről, és még amit el sem tudok képzelni. Reményre adhat okot, hogy majd a home office-ban való munkavégzés miatt az eddig láthatatlan (házi)munka láthatóvá válik. Talán azok az ellátórendszerek, amelyeknek a működését alapvetőnek vesszük, mint például az egészségügy, oktatás és élelmiszerellátás is nagyobb megbecsülést kaphatnak majd azután, hogy ezeknek a munkáknak egy részét most magunknak kell elvégeznünk. 

 A Lassú élet. Radikális hétköznapok kiállítás alkotói több szempontból vizsgálják a klíma- és ökológiai krízis társadalmi és gazdasági okait és a lehetséges megoldásokat. A te munkásságod miért fordult a téma felé? 

A természet mindig is a fő témám volt. Kertes házban nőttem fel vidéken, ahol kint játszottunk az udvaron, sok időt töltöttem a kertben lévő élőlények, mint gyomok, rovarok, giliszták, a diófa, békák, varjak, bambuszban lakó verebek stb. megfigyelésével (Gerald Durell módra). Együtt éltünk az évszakok változásaival, nőtt a kertünkben a borsó, a kajszibarack, az ibolya. Egyszer szüleim beírattak egy környezetvédelmi napközis táborba is a helyi erdészethez. Bár már 15 éve élek a fővárosban, amelynek minden előnyét élvezem, hiszen itt van a baráti és szakmai közösségem, a kulturális programok elérhetőek, mégis idealizálódik az a tapasztalat, amelyben gyerekként részem volt. Éppen ezért művészeti gyakorlatomban nagyon hamar a természeti élmény újraalkotását tűztem ki célul, ami önképzésem során eltolódott egy kritikai irányba: a természet és kultúra szétválasztásának gyökereit és e világkép máig tartó hatásait kutatom, ennek a jéghegynek a csúcsa a jelen klíma és ökológiai válság.

out of control című sorozatom a lassú és gyors szénciklusok állomásaival, szereplőivel foglalkozik. A szénkörforgás a bolygón lévő szénnek, a földi élet alapjának, azt is mondhatnánk, hogy egyik főszereplőjének folyamatos átalakulása: a szén más elemekkel vegyületeket alkotva vándorol az élő és élettelen, a szilárd, a folyékony és a gáz állapot közt. A szénciklusok időtartamai emberi nézőpontból befogadhatatlanok: a bolygó számára valójában mindegy, hogy az emberi vagy a planktontársadalmak kiteljesedése számára ad otthont. A kőzetek nagy része például elhullott élőlények meszes vázaiból tömörült össze (mészkő), a kőolaj pedig évmilliók alatt keletkezett az óceán mikroélőlényei, planktonok és foraminiferák lerakódott rétegeiből. A szénhidrogének kitermelésével és égetésével a szén átkerül a gyors körforgásba, amelynek természetes elemei a fotoszintézis és a vulkánkitörés által légkörbe juttatott széndioxid is. A szénkörforgás rendszerének felborítása a globális klimatikus egyensúlyra is hatással van, hiszen a légkör széndioxidtartalma szabályozó szereppel bír az éghajlatra nézve
A szén, az olaj és a földgáz energiatöbblete tette lehetővé a modernitás társadalmainak életmódját, amelynek az utóbbi században fő hajtóerejévé a végtelen gyorsulás, fejlődés és felhalmozás ideológiája vált. Az elmúlt évszázmilliókban az ökoszisztémában felhalmozott energia- és anyagkészleteket iszonyú koncentrációban és sebességgel kezdtük felélni. Fosszilis üzemagyagokból a Föld óriási tartalékokkal rendelkezik, az embernek kevésbé kell a tartályok kimerülésétől, mint az üzemanyagok égetésének következményeképp a saját életfeltételeinek kipusztulásától félnie. Nem zavarhatjuk tovább a természetes ciklusokat, hiszen beláthatatlanok a következmények: az éghajlat melegedésével párhuzamosan fajkihalások, erdőpusztulások, árvizek, hurrikánok, ökológiai katasztrófa vár nemcsak a természetre, hanem azon belül ránk, emberi társadalmakra is. 

Kategóriák
Talk Slow

Interjú Üveges Krisztina kurátorral a Ludwig Múzeum blogján

(Kattints a képre)

Kategóriák
Talk Slow

Lassú élet. Radikális hétköznapok – Interjú Jan Elantkowskival

A kiállítás egyik kurátora, Jan Elantkowski mesélt a Fidelio magazinnak karanténmunkáról, slowságról, és slow művészeti élményeiről.

Kategóriák
Talk Slow

A slow egyfajta hozzáállás az életünkhöz, hogy észrevehessük a világot magunk körül. Interjú Petró Zsuzskával

A Lassú élet. Radikális hétköznapok című kiállítás áprilisban nyílt volna a Ludwig Múzeumban. Egy interjúsorozatban a kurátori csapat tagjait kérdezzük az egyelőre csupán a virtuális térben látható csoportos válogatásról. A harmadik epizódban Petró Zsuzska művészettörténészt faggattuk a lassúság különféle aspektusairól.

(Kattints a képre)

Kategóriák
Talk Slow

Petró Zsuzska és Üveges Krisztina a a Tilos Rádió Tótumfaktum című műsorában

Petró Zsuzska és Üveges Krisztina a Lassú élet. Radikális hétköznapok című kiállítás kapcsán. Élő adás: 2020.05.05

Kategóriák
Talk Slow

Az önként vállalt lassúság nem hóbort. Interjú Üveges Krisztina kurátorral a Fidelion

Az egyelőre csupán egy microsite felületén élvezhető kiállításhoz kapcsolódóan egy interjúsorozat indult a Fidelio oldalán. A széria második részében Üveges Krisztina művészettörténész gondolatai olvashatók az alternatív életstratégiákról, az önként vállalt egyszerűség szükségességéről, a fenntarthatóság különféle módozatairól.

(Kattints a képre)

Kategóriák
Talk Slow

Egy lassuló világra vágyunk mindannyian. Interjú Popovics Viktória kurátorral a Fidelion

“A Lassú élet. Radikális hétköznapok című kiállítás áprilisban nyílt volna a Ludwig Múzeumban. A kurátori csapat közel két éve dolgozott a tárlat koncepcióján, ám egyelőre csupán a virtuális térben láthatók a kiválasztott művek, a hozzájuk kapcsolódó háttéranyagok. A válogatást szokatlan módon a múzeum hatfős kurátori csapata jegyzi, a most útjára induló sorozatban mindegyikükkel beszélgetünk majd. Az első részben Popovics Viktóriát, ötletgazdát kérdeztük.” (Kattints a képre)

 

Kategóriák
Talk Slow

Műalkotás a digitális nyilvánosság korszakában. Interjú Készman József kurátorral

(Kattints a képre)

“A vírusmizéria talán esélyt jelenthet arra, hogy jobban figyeljünk ezekre a globális gondokra, mint a felelőtlen túlfogyasztásra, az ember és a természeti erőforrások kizsákmányolására vagy a mesterségesen kialakított és fenntartott vágyak és normák kontrolljára – minthogy most saját bőrünkön éreztük meg, hogy ezeket nem lehet elbagatellizálni.”

Interjú Készman Józseffel a Lassú Élet. Radikális hétköznapok című kiállítás kapcsán.

Kategóriák
Talk Slow

Petra Maitz – Interjú

Petra Maitz 2002-ben kezdte el Lady Musgrave korallzátony című horgolt installációját, amellyel a korallzátonyok kihalására is szeretné felhívni a figyelmet. A Lassú élet című kiállítás egyik kurátora, Petró Zsuzska kérdezte a művészt a karanténról és a kiállításban is megjelenű mű vonatkozásairól.

A Lady Musgrave korallzátony, a grazi Neue Galerie kiállításán 2007-ben, fotó: M. Schuster

Hogyan befolyásolja a koronajárvány és az emiatt bevezetett szociális izoláció a mindennapjait és a munkáját?  

Igazából nem nagyon befolyásolja, mert már évek óta gyakorlatilag önkéntes izolációban dolgozom egy Hamburg melletti kis irodában, ahol úgy osztom be a munkámat, ahogy akarom. Mivel kurátorként is tevékenykedem művészeti és tudományos projektekben, együtt kell dolgoznom tudományos intézményekkel. Persze, a műhelymunka most nem annyira megy, mert inkább otthonról dolgozom művészeti és tudományos projektekben  

Hogyan látja a világot a Covid-19 után? Ön szerint megváltozik majd az életünk, azzal párhuzamosan pedig a művészeti élet és piac? Milyen változások várhatóak? 

Hát, mindenképpen nagy változások elébe nézünk, mindent elektronikus úton fogunk intézni és képernyőprojektekben gondolkodunk, hiszen nem tudunk múzeumokat látogatni. Minden múzeum és galéria bezárt. 

Hogyan változnak majd munkakörülményei vagy akár a hozzáállása a munkafolyamathoz?     

A mindennapokban nem változott meg annyira az életem, de van valami, ami nehezemre esik: nem utazhatok Németország, Ausztria és Franciaország között, ahol az önkénteseim közül sokan laknak. Éppen a Lady Musgrave korallzátony második részén dolgoznak, mely a kifehéredett korallokat fogja bemutatni, valamint a fehér és sárga színt eredményező megbetegedéseket. A korallokat megmérgezi az óceánok túl magas nitrátszintje.  Február óta dolgozunk ezen a részen a Budapest kolónia” számára, amit bele szeretnénk illeszteni a korallzátony egészébe. A koronavírus pont ennek a munkának a kellős közepén jelent meg, és felborította a terveimet. 

Ki tudna emelni egy aspektust az életünkből, amit ön szerint tartósan meg fog változtatni a koronavírus? 

Korallok

A mások közelségétől való félelem sokáig nem fog elmúlni. Ez egy teljesen természetellenes sokk számunkra, meg fogja ölni az emberi szeretetet. 

Hogyan hatott a szociális izoláció az alkotómunkára? Dolgozik most valamilyen új projekten, amit ez a szokatlan helyzet inspirált?   

Nem érzem magam különösképpen elszigetelve, mert már évek óta egyfatja önkéntes izolációban élek egy kis házikóban az Elba folyó partján. Ha úgy érzem, emberi kommunikációra van szükségem, felhívom egy barátomat valahol a világ másik sarkában. Ezen kívül szeretek a kertemben tenni-venni, virágokat ültetni, vagy csak pihenni.  

Van egy új projektem, amit a mostani helyzetben egy Düsseldorfból kapott segélykérő hívás indított el. Egy barátom fogorvos feleségének műtős sapkákra volt szüksége a rendelőjébe. Úgyhogy terveztem egy műtőssapkát, amit kb. 10 perc alatt össze is ütöttem. Azóta minden nap megvarrok 5 sapkát.   

Említette korábban, hogy az egyik művészi törekvése, hogy a természetet közelebb hozza az emberekhez és fordítva. Saját bevallása szerint elkezdte untatni a “kulturális szakadék a környezet és a modern művészet között”. Ezért kezdett el természetből vett formákat horgolni és varrni a stúdiójában. A Lady Musgrave korallzátony-nyal pedig fel akarta hívni a figyelmet a kihalófélben lévő korallzátonyok helyzetére. Hisz abban, hogy a művészet pozitívan befolyásolhatja a társadalmi beidegződéseket? Hogyan tud hatni a művészet a szokásainkra hosszú távon?  

A művészeti gondolkodás és munka egy alapvető szükséglet; ez egy olyan rendszer, amely saját szabályait határozza meg. A művész egy forrás, és mindig is úgy éreztem, hogy tele vagyok új világokat teremtő víziókkal. És hát, a horgolás számomra gyerekkori örökség. Bécsben és Grazban nőttem fel, volt 12 nagynénim, akik minden családi összejövetelkor kézimunkáztak… nagyon fura volt, de ők voltak a család központi agya. Csak ültek ott, beszélgettek, és irányították a háztartást. A férfiak nem voltak jelen soha. Így hát kialakult bennem egyfajta cinkosság velük – a nagynénik voltak azok, akik uralták a házat. Tanultam orvostudományt és mikrobiológiát, de nem akartam laboratóriumban dolgozni. A kommercializált művészeti világgal szembeni lázadásom így úgy nyilvánult meg, hogy ültem és horgoltam.       

Ön szerint hogyan befolyásolja vagy írja át a Slow Life kiállításba is beválogatott munkáját a koronajárvány? 

Igazából tökéletesen beleillik a szituációba, de ez sajnos egyáltalán nem szórakoztató. Ez egy szomorú egybeesés, a kiállítást átírta a valóság. 

Ahogy az emberek visszahúzódtak házaikba, az állatok elkezdték visszahódítani a városokat, pl. delfinek jelentek meg a velencei kanálisokban, őzek vagy rókák a városok utcáin. Ön szerint több esélye van most a korallzátonyoknak a túlélésre? 

Igen, de ez egy nagyon hosszú folyamat lesz.  

Az a mód, ahogy a Lady Musgrave korallzátony munkálatait megszervezte (pl. postán küldték el az alapanyagot az önkénteseknek, akik később visszaküldték a kész anyagot), egybecseng a jelenlegi, a járvány ideje alatti munkamódszereinkkel. Annak ellenére azonban, hogy az önkéntesek a saját otthonaikban dolgoztak, ez a folyamat mégis nagymértékben közösségteremtőnek tűnik. Ön szerint kiépített egyfajta közösségi érzést a munka? Tudna mesélni az ezzel kapcsolatos tapasztalatairól? 

A Lady Musgrave korallzátony a grazi Neue Galerie kiállításán 2007-ben, fotó: M. Schuster

Eredetileg a csapat mindig találkozott a kiállításon, de ez most nem lehetséges… de ki tudja? Talán megnyílnak a határok nyáron és maszkban már utazhatunk. A csapat otthon dolgozik, és a lehető legnagyobb szabadságot hagyom nekik, akkor és úgy dolgoznak, ahogy jólesik. 

A módszeremet mindig alapvetően meghatározta az alkotás és a test szabadsága. Anarchikusnak hangozhat, de az evolúció is így működik, és most nekünk is követnünk kell az evolúció mechanizmusát, közben pedig egy tágabb, globálisabb értelmezés felé nyitottnak lenni. Otthon maradni most azt is jelenti, hogy az erősebb életben marad, de azt is, hogy vigyázzunk az idősekre és velük együtt a bennük felhalmozódott bölcsességre.  

 

Kategóriák
Talk Slow

Szép új világ – Mi lesz a művészettel a koronavírus után? Interjú Schuller Judit Flóra képzőművésszel

Hogyan befolyásolja a koronavírus-járvány és az emiatt bevezetett korlátozások a mindennapjaidat és a munkádat?

A Slow Life-on kívül részt vettem volna a 2B Galériában egy Böröcz László által összefogott Pészah tematikájú kiállításon, ami pont ugyanaznap nyílt volna meg, április 8-án. Mivel témája miatt a tárlat nem halasztható el, sajnos ez a kiállítás teljes egészében elmaradt. Május első felében pedig egy kéthetes rezidencia programon lettem volna Rómában a Balassi Intézetben, amit még a 2018 őszén elnyert MODEM-díjhoz kapcsolódva kaptam. Tavaly sajnos nem tudtam elmenni, és ez idén is így alakult. Remélem, ősszel esetleg már lesz olyan a helyzet, hogy bepótolhatom. A „civil”’ munkahelyem pedig szintén egy múzeum, így a hétköznapi munka terén is sok minden átrendeződik most. Szerencsés helyzetben vagyok jelenleg, hogy nem szabadúszóként dolgozom, illetve hogy idén megkaptam a Derkovits-ösztöndíjat is. Ugyanakkor a praktikus biztonságérzeten túl nyilván nyugtalanító ez a bizonytalanság. Alapvetően nehezebb koncentrálnom, sokszor cikáznak a gondolataim, aggódom a családomért, az egészségügyben dolgozó szüleimért, az emberekért általánosságban. Mindeközben egy óriási információhullámban vagyunk, a bezártság ellenére sok az online inger. Nehezebben tudok most új munkákon gondolkodni, visszalassulni hozzájuk, ugyanakkor hosszú távon ebből a kitartott figyelemből és a csapongó gondolatokból, érzésekből lehet, hogy kikerekedik majd valami új. A mindennapok privát szintjén viszont mindennek ellenére sikerült kialakítani egy meghitt buborékot, ezt nagyon élvezem. Szinte sose volt ennyire jegyzetmentes a naptáram, közben sokféle belső folyamat zajlik most bennem.

 

Szerinted megváltozik majd az életünk és ezzel együtt a művészeti élet a Covid-19 vírus után?  

Ezt a jelenlegi helyzetből nehéz előre látni, de alapvetően azt gondolom, hogy igen, egy jó darabig sok minden más lesz. Nehéz megmondani, mennyi időbe fog telni, hogy a dolgok visszaterelődjenek a koronavírus előtti mederbe. Azt is elképzelhetőnek tartom – ha például korábbi kollektív változásokra, traumákra gondolunk –, hogy a normalitás a mindennapok szintjén viszonylag hamar vissza fog térni az életünkbe, viszont a reflektáláshoz még több időre és távolságra lesz szükségünk.

 

Mit gondolsz, átalakítja-e a vírus alapvetően az életünket, és ha igen, tanulunk-e belőle valamit? 

Nem szívesen mondanék ezzel kapcsolatban „nagy” kijelentéseket. Sok minden változott és változik most körülöttünk az elmúlt pár hónapban. Ez senkit nem kerül ki, mindenki megéli a maga privát szintjén, de ezentúl kikerülhetetlen, hogy egyénként is aggódjunk a nagyobb egészért. A jelenleg fizikailag leszűkült életterünk és aktivitásunk valószínűleg sok embert rávezet majd egy minimalistább életmódra.

 

Szerinted képes a művészet társadalmi változásokat előidézni, és ha igen, miféléket?

A művészetnek mindig is volt reflektáló szerepe. Hogy ez mennyire provokatív, hangos, messzire elérő, kritikus vagy éppen „csendben” reflektáló, az az alkotó, a kész munka és a közvetítő eszköz vagy csatorna függvénye. Amikor valami ennyire közeli hozzánk időben és ebben az esetben fizikailag is, azt mindig nehéznek éreztem a művészeten keresztül megközelíteni – még befogadóként is. Szerintem ehhez sok esetben kell egy kis idő és eltávolodás.

Schuller Judit Flóra: Towards Nothingness (Walks), részlet a Memory Theatre sorozatból / from the series Memory Theatre, 2017. Fotó/Photo: Bíró Dávid

Schuller Judit Flóra részt vesz a kiállításunkban. Itt lehet többet olvasni róla.

Kategóriák
Talk Slow

Interjú Ursula Biemann svájci videóművésszel

Hogyan befolyásolja a koronavírus-járvány és az emiatt bevezetett korlátozások a mindennapjait és a munkáját?

A jelen körülmények egyáltalán nem érintik művészként a munkámat, mert az az esetek többségében a digitális és virtuális világra korlátozódik, így a korlátozások engem nem gátolnak. Éppen ellenkezőleg, most, hogy nem szakítja meg a napi tevékenységem a kiállításokon való részvétel vagy a kötelező előadások, nyugalomban és békében dolgozhatok digitális projektjeimen. Mindazonáltal én is érzékelek egyfajta elakadást, egy be nem tervezett szünetet, amit jelenleg arra használok, hogy átgondoljam a húsba vágó kérdéseket, mert képtelen vagyok szabadulni az érzéstől, hogy a dolgok megszokott menetének ilyen erőszakos felfüggesztése örökre megváltoztatja a jövőre vonatkozó forgatókönyveinket.

Ön szerint megváltozik majd az életünk, és a művészeti szcéna a Covid-19 válság után? 

Nem hiszem. De a világjárvány próbára teszi az értékrendünket. Az a kérdés, minek a válságáról van szó pontosan? Milyen válságokat leplez le a vírus? Most napvilágra kerülnek a gyenge pontok. Hiszem, hogy az emberiség egy példátlan válság kellős közepén áll. Egy ideje már látjuk, hogy így van: a Föld kimerüléséből, a pusztító gazdasági modell reménytelenségéből, a fenntartható energiaforrásokra való átállás nehézkességéből. Az ökológiai válság legalább annyira veszélyezteti az emberi életet, mint a vírus, de soha nem kezelték hasonló szükségintézkedésekkel és buzgalommal. A rendszer van válságban. Igen, egyértelműen az. Csak épp a járvány riasztóbbnak tűnik, mert hordozója a testünket fenyegeti, és ez ijesztőbb. Az ökológiai válságot és a világjárványt egy egésznek tekintem. Művészetemben és írásaimban évek óta foglalkozom az ember természethez való viszonyával, annak alakításával. Tavaly októberben egy hatalmas videóanyaggal tértem vissza egy amazóniai terepmunkáról, amelyet most dolgozok fel. Ez így tökéletes, hisz terepmunkára egy jó ideig most nem lesz lehetőségem.

Mit gondol, átalakítja-e a vírus alapvetően az életünket, tanulunk-e belőle valamit? 

A gazdasági érdekek továbbra is azt diktálják, hogy a dolgok minél hamarabb visszatérjenek a megszokott kerékvágásba. De szerintem nem így lesz, előbb-utóbb jelentkezni fognak olyan gazdasági és strukturális zavarok, amelyek már most is folyamatban vannak, de még nem láthatók. Ezt biztosra vehetjük, figyelembe véve a széthulló hitelgazdaságot, az ellátási rendszer szétesését, az áruszállítás lelassulását és az esztelen tömegturizmust, a mezőgazdaságra és a forrásokra nehezedő fokozott éghajlati terhekről nem is beszélve. Leginkább azok a szerkezeti változások érdekelnek, amelyek a fenntarthatóbb élet alapfeltételei. Azt hiszem, most minden eddiginél nagyobb szükségünk lenne ezekre.

Ön szerint képes a művészet társadalmi változásokat előidézni, és ha igen, miféléket?

Művészeti gyakorlatomban a kép- és a jelentésalkotás célja nem elsősorban mások véleményének a befolyásolása. Mindenekelőtt a valóságteremtés aktusa vezérel. Véleményem szerint a képek maguk is rendelkeznek valamiféle konceptuális, sőt materiális cselekvési képességgel. Hiszem, hogy világunk megóvása kísérleti esztétikai gyakorlatokkal is megvalósítható, újragondolható. Összességében elmondható, hogy egy művész változást elsősorban saját gyakorlatának megváltoztatásával érhet el. Figyelmünk fókuszának megválasztásával a kollektív képzeletet kreatív felvetésekkel, művészeti javaslatokkal táplálhatjuk, ezáltal inspirálva másokat.

Ursula Biemann svájci videóművész kutatáson és terepmunkán alapuló munkáiban a Föld erőforrásainak, népeinek, valamint tudásanyagának ökológiájával és egyenlőtlen eloszlásával foglalkozik. A Lassú Élet. Radikális hétköznapok c. kiállításra a Forest Law (Az Erdő Törvénye, 2014) c. videóinstallációjával kapott meghívást, melyet Paulo Tavaressel, az amazóniai területpolitika és bennszülött ellenállás szakértőjével közösen jegyez. A Forest Law az ecuadori esőerdő olajkitermelés és bányászat által sújtott területén folytatott többhónapos kutatást dolgozza fel. Ez a Föld egyik legnagyobb biodiverzitású és ásványi anyagokban leggazdagabb területe, amely jelenleg a nagyléptékű bányászat drámai térnyerésének nyomása alatt szenved. A munka vezérfonalát egy sor korszakalkotó jelentőségű per alkotja, melyek során az erdő és a bennszülött törzsfőnökök jogászokkal, tudósokkal egyetemben a bíróság elé járulnak. Ezek közé tartozik egy példaértékű per, amelyet Sarayaku bennszülött népe nemrégiben megnyert, miután a tárgyaláson az „élő erdő” kozmológiájának a közösségük túlélésében játszott központi szerepével érveltek.

Kategóriák
Talk Slow

Egy kiállítás, amely a jövőbe látott és a jelenre tapintott. Interjú Popovics Viktória kurátottal és a kiállítás ötletgazdájával

Az alábbi interjúban a kiállítás ötletgazdája és egyik kurátora, Popovics Viktória mesél a projekt létrejöttéről és hátteréről.